Értem, értem én, hogy… de hagyjuk is az értem-értemet, amikor Nolan legújabb korszakos remekművének, „ha csak 1 sci-fit nézel 20 évente, ez legyen az” opusának egyharmada arról szól, hogy ha közeleg a világvége, Matthew McConaughey, a mérnök-pilótából lett őstermelő, a gyermekeit egyedül nevelő amerikai apa kukoricaföldjeire néző szerény verandáján arról elmélkedik porba lábadt szemmel (a Földet porviharok sújtják), hogy a földművelés mennyire méltatlan a jobb sorsra érdemes amerikai férfi számára. Szerencsére a film harmadánál Matthew-t néhány embertársával kilövik az űrbe, hogy új otthont keressen egy komfortosabb és kevésbé poros univerzumban. És az űrben Nolan nem hibázik, mert ha épp nem a szeretet erejéről, a relativitáselméletről, a féreglyukakról (elég, Steinmann, leülhet) dumcsiznak a szereplők, akkor olyan szemkápráztató kalandokba keverednek, amikhez foghatót csak a jóval kisebb igényű és ezért jóval szórakoztatóbb Gravitáció tudott. A családok sorsa sajnos minden fekete lyuknál erőteljesebben hat a majd háromórás remekműre, amiből jó háromnegyed óra valóban remek.
Forgalmazza az InterCom
