Dzsessz Sztálin alatt - Paweł Pawlikowski filmrendező

A zsidó származásáról mit sem sejtő apácanövendék története tarolt az Európai Filmakadémia díjátadóján. A hatvanas években játszódó mű rendezőjével a lengyelek háborús bűneiről és a múltfeldolgozásra való hajlandóságukról is beszélgettünk.

Magyar Narancs: Hogyan érintette a hazai közönséget, hogy a filmje arra is kitér, mit tettek a lengyelek saját zsidó honfitársaikkal a holokauszt idején?

Paweł Pawlikowski: Nem okozott különösebb felhördülést. Számos könyv, újságcikk, tanulmány foglalkozott a lengyelek második világháborús bűneivel. Ez egy máig tartó, jó tizenöt éve folyó vita, vagy mondhatnám háborúskodásnak is, melyet azóta vívnak a felek, hogy Jan Tomasz Gross híres könyve, a Szomszédok (1941-ben egy lengyel falu zsidó lakosságát a falu lengyel lakosai kiirtották – a szerk.) megjelent. Ugyanakkor én nem egy vitaindító vagy vita-újraindító filmet akartam csinálni, a vita anélkül is zajlik, hogy én filmet készítenék. Nem üzenetfilmet csináltam. Ennek ellenére persze voltak, akik kikeltek ellene: a nemzeti érzelmektől kicsattanó jobboldaliak soraiból megkaptam, hogy lengyelellenes a film, s akadtak zsidó értelmiségiek, akik pedig antiszemitának bélyegezték.

MN: Holt tart ma ez az évtizedes vita?

PP: A közvélemény többé-kevésbé elfogadta, hogy a lengyelek sok más országgal ellentétben nem kollaboráltak a németekkel, de követtek el bűnöket a zsidókkal szemben. Ezek a gyilkosságok főleg vidéken estek meg: a vagyonukért gyilkoltak lengyelek lengyel zsidókat. A jedwabnei zsidók kiirtása a leghíresebb eset. A lengyelek, leszámítva talán a nagyon jobboldali nacionalistákat, elfogadják ezeket a tényeket. Ugyanakkor él, főleg külföldön, egy olyan Lengyelország-kép, mely egy az egyben az antiszemitizmussal felelteti meg Lengyelországot. Bevallom, engem ez a leegyszerűsítés nagyon felháborít. Ebben a képben a németek bűne meg sem jelenik. Lengyelország a holokauszt arcává vált. Sok más mellett ez is felháborít, hiszen sokféle hozzáállás létezett Lengyelországban.

MN: Azt azért árulja el, hogy a zsidó sztálinista vérbírónőt, akit csak Véres Wandának gúnyolnak, kiről mintázta?

PP: Főleg azokról a háború előtti baloldali értelmiségiekről, kommunista aktivistákról, akik a háború után fontos pozíciót vállaltak a sztálinista Lengyelországban, de 1956-ban kicsúszott a talaj és a rendszer a lábuk alól. Nemcsak a hatalmuktól lettek megfosztva, de a rendszerbe vetett hitüktől is. Sokan közülük disszidáltak, mások ellenzékbe vonultak, s voltak, akik a valláshoz menekültek. Julia Brystiger esete meglehetősen ismert minálunk: élete vége felé áttért a katolikus hitre, habár az ötvenes években a sztálinista állambiztonság magas rangú ügynökeként számos ember haláláért volt felelős. Még egyetemista voltam, amikor Angliában megismertem egy elragadó, rendkívül szellemes idős asszonyt, Helena Wolińska-Brust – később meglepve olvastam, hogy az ötvenes években ügyész volt, véreskezű, fanatikus sztálinista. Belőlük és másokból raktam össze Wanda alakját. A humorát például az apámtól kölcsönöztem neki.

MN: A dzsessz is fontos szerepet játszik a filmjében. John Coltrane munkássága ennyire népszerű volt a hatvanas évek Lengyelországában?

PP: Coltrane zenéje már az ötvenes évek végén beszivárgott. Nem kizárt, hogy már ’56 környékén is ismert volt Lengyelországban, de az biztos, hogy volt dzsessz már Sztálin alatt is. A cenzúra nálunk volt a leg­enyhébb abban az időben a kommunista országok között. Mi voltunk a legvidámabb barakk.

MN: Meddig tartott a vidámság?

PP: A cenzúra ’65-től szigorúbb lett, de a kultúra – leszámítva persze a tiltólistán szereplő rendszerellenes műveket – virágzott. Nem volt hiány rock’n’rollban, nyugati zenében. Kamaszként minden pénzem kalózlemezekre költöttem. Ezeket a bootleg lemezeket röntgenfelvételekből készítették. Tíz lejátszás után ki lehet dobni őket. Kulturálisan mindig is a keleti blokk előtt jártunk. Politikai­lag viszont ’65-től megint bekeményített a rendszer. A hatvanas évek lazasága a hetvenes évekre felszívódott; ez már a gdański vérengzés, a sztrájkoló munkások lemészárlásának és a Szolidaritásnak a korszaka volt. Az évtized végére az egyház újra jelentős befolyásra tett szert, és mindenre rátelepedett a komorság. Túl sok vér folyt ahhoz, hogy a hatvanas évek könnyedebb hangulata fennmaradjon. Persze itt-ott, a széleken azért akadtak derűs dolgok a hadiállapot idején is, ekkor indult el például Wrocławban a Narancs Alternatíva nevű mozgalom: abszurd happeningeket szerveztek, minden évben megünnepelték – persze a maguk egyedülállóan szatirikus módján – Lenin születésnapját.

Az Ida kritikája itt olvasható.