Dzsessz Sztálin alatt - Paweł Pawlikowski filmrendező

Film

A zsidó származásáról mit sem sejtő apácanövendék története tarolt az Európai Filmakadémia díjátadóján. A hatvanas években játszódó mű rendezőjével a lengyelek háborús bűneiről és a múltfeldolgozásra való hajlandóságukról is beszélgettünk.
false

Magyar Narancs: Hogyan érintette a hazai közönséget, hogy a filmje arra is kitér, mit tettek a lengyelek saját zsidó honfitársaikkal a holokauszt idején?

Paweł Pawlikowski: Nem okozott különösebb felhördülést. Számos könyv, újságcikk, tanulmány foglalkozott a lengyelek második világháborús bűneivel. Ez egy máig tartó, jó tizenöt éve folyó vita, vagy mondhatnám háborúskodásnak is, melyet azóta vívnak a felek, hogy Jan Tomasz Gross híres könyve, a Szomszédok (1941-ben egy lengyel falu zsidó lakosságát a falu lengyel lakosai kiirtották – a szerk.) megjelent. Ugyanakkor én nem egy vitaindító vagy vita-újraindító filmet akartam csinálni, a vita anélkül is zajlik, hogy én filmet készítenék. Nem üzenetfilmet csináltam. Ennek ellenére persze voltak, akik kikeltek ellene: a nemzeti érzelmektől kicsattanó jobboldaliak soraiból megkaptam, hogy lengyelellenes a film, s akadtak zsidó értelmiségiek, akik pedig antiszemitának bélyegezték.

false

MN: Holt tart ma ez az évtizedes vita?

PP: A közvélemény többé-kevésbé elfogadta, hogy a lengyelek sok más országgal ellentétben nem kollaboráltak a németekkel, de követtek el bűnöket a zsidókkal szemben. Ezek a gyilkosságok főleg vidéken estek meg: a vagyonukért gyilkoltak lengyelek lengyel zsidókat. A jedwabnei zsidók kiirtása a leghíresebb eset. A lengyelek, leszámítva talán a nagyon jobboldali nacionalistákat, elfogadják ezeket a tényeket. Ugyanakkor él, főleg külföldön, egy olyan Lengyelország-kép, mely egy az egyben az antiszemitizmussal felelteti meg Lengyelországot. Bevallom, engem ez a leegyszerűsítés nagyon felháborít. Ebben a képben a németek bűne meg sem jelenik. Lengyelország a holokauszt arcává vált. Sok más mellett ez is felháborít, hiszen sokféle hozzáállás létezett Lengyelországban.

MN: Azt azért árulja el, hogy a zsidó sztálinista vérbírónőt, akit csak Véres Wandának gúnyolnak, kiről mintázta?

PP: Főleg azokról a háború előtti baloldali értelmiségiekről, kommunista aktivistákról, akik a háború után fontos pozíciót vállaltak a sztálinista Lengyelországban, de 1956-ban kicsúszott a talaj és a rendszer a lábuk alól. Nemcsak a hatalmuktól lettek megfosztva, de a rendszerbe vetett hitüktől is. Sokan közülük disszidáltak, mások ellenzékbe vonultak, s voltak, akik a valláshoz menekültek. Julia Brystiger esete meglehetősen ismert minálunk: élete vége felé áttért a katolikus hitre, habár az ötvenes években a sztálinista állambiztonság magas rangú ügynökeként számos ember haláláért volt felelős. Még egyetemista voltam, amikor Angliában megismertem egy elragadó, rendkívül szellemes idős asszonyt, Helena Wolińska-Brust – később meglepve olvastam, hogy az ötvenes években ügyész volt, véreskezű, fanatikus sztálinista. Belőlük és másokból raktam össze Wanda alakját. A humorát például az apámtól kölcsönöztem neki.

MN: A dzsessz is fontos szerepet játszik a filmjében. John Coltrane munkássága ennyire népszerű volt a hatvanas évek Lengyelországában?

PP: Coltrane zenéje már az ötvenes évek végén beszivárgott. Nem kizárt, hogy már ’56 környékén is ismert volt Lengyelországban, de az biztos, hogy volt dzsessz már Sztálin alatt is. A cenzúra nálunk volt a leg­enyhébb abban az időben a kommunista országok között. Mi voltunk a legvidámabb barakk.

false

MN: Meddig tartott a vidámság?

PP: A cenzúra ’65-től szigorúbb lett, de a kultúra – leszámítva persze a tiltólistán szereplő rendszerellenes műveket – virágzott. Nem volt hiány rock’n’rollban, nyugati zenében. Kamaszként minden pénzem kalózlemezekre költöttem. Ezeket a bootleg lemezeket röntgenfelvételekből készítették. Tíz lejátszás után ki lehet dobni őket. Kulturálisan mindig is a keleti blokk előtt jártunk. Politikai­lag viszont ’65-től megint bekeményített a rendszer. A hatvanas évek lazasága a hetvenes évekre felszívódott; ez már a gdański vérengzés, a sztrájkoló munkások lemészárlásának és a Szolidaritásnak a korszaka volt. Az évtized végére az egyház újra jelentős befolyásra tett szert, és mindenre rátelepedett a komorság. Túl sok vér folyt ahhoz, hogy a hatvanas évek könnyedebb hangulata fennmaradjon. Persze itt-ott, a széleken azért akadtak derűs dolgok a hadiállapot idején is, ekkor indult el például Wrocławban a Narancs Alternatíva nevű mozgalom: abszurd happeningeket szerveztek, minden évben megünnepelték – persze a maguk egyedülállóan szatirikus módján – Lenin születésnapját.

Az Ida kritikája itt olvasható.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.