Posztkommunista ördögűzés - Mungiu: Dombokon túl

  • - kg -
  • 2013. április 16.

Film

Abban a szürkén fénylő valamiben, amit román újhullámnak hívnak, s mely a román filmnek a realizmussal és a fesztiváldíjakkal kialakult szoros kapcsolatát jelöli, szóval ezekben a filmekben az a jó, hogy nagyrészt ugyanott, a létező valóságok leglétezőbbikében játszódnak. Ahol véget ér az egyik, onnan folytatódik a másik: az Ünnepek után nett konyhájából egyenes az út a Rendészet, nyelvészet kopott irodabútorai közé, és még hosszan sorolhatnánk a szobákat-konyhákat, amelyeknél csak a dán jómód helyiségeit volt alkalmunk a mozi jóvoltából jobban kiismerni. A nagy román valóságkutatók közül is kimagaslik Cristian Mungiu; neki egy kollégiumi szoba is elég volt, hogy a 4 hónap, 3 hét, 2 napban minden különösebb fakszni nélkül bemutassa, miért volt olyan kevés levegő a kedélyesen rothadó szocializmusban.


 

Új filmjében egy mobiltelefon jelzi a változó rendszereket, de a 4 hónap koleszszobájából egyenes út vezet a Dombokon túl Istennel világító, de az áramot nem ismerő kolostorába. A rothadási folytonosság az, ami összeköti Mungiu időben és térben is távoli történeteit, az a kis önzésekből és közepes közönyökből felépülő rendszer, amelyben nem gonoszságból történik meg a tragédia, hanem csak úgy, mint egy üzemi baleset. Intézetis lányok, nevelők, orvosok, rendőrök - a vesztestörténetek gyakori szereplőihez Mungiu hozzácsap még egy pópát, egy seregnyi apácát, sőt még egy ördögűzést is, és mégis maradtunk, ahol voltunk; a 4 hónap koleszában. Ennél kiábrándítóbb képet az új időkről ezer emberhalállal sem lehetne festeni.

Forgalmazza a Cirko Film - Másképp Alapítvány

Figyelmébe ajánljuk