Posztkommunista ördögűzés - Mungiu: Dombokon túl

  • - kg -
  • 2013. április 16.

Film

Abban a szürkén fénylő valamiben, amit román újhullámnak hívnak, s mely a román filmnek a realizmussal és a fesztiváldíjakkal kialakult szoros kapcsolatát jelöli, szóval ezekben a filmekben az a jó, hogy nagyrészt ugyanott, a létező valóságok leglétezőbbikében játszódnak. Ahol véget ér az egyik, onnan folytatódik a másik: az Ünnepek után nett konyhájából egyenes az út a Rendészet, nyelvészet kopott irodabútorai közé, és még hosszan sorolhatnánk a szobákat-konyhákat, amelyeknél csak a dán jómód helyiségeit volt alkalmunk a mozi jóvoltából jobban kiismerni. A nagy román valóságkutatók közül is kimagaslik Cristian Mungiu; neki egy kollégiumi szoba is elég volt, hogy a 4 hónap, 3 hét, 2 napban minden különösebb fakszni nélkül bemutassa, miért volt olyan kevés levegő a kedélyesen rothadó szocializmusban.


 

Új filmjében egy mobiltelefon jelzi a változó rendszereket, de a 4 hónap koleszszobájából egyenes út vezet a Dombokon túl Istennel világító, de az áramot nem ismerő kolostorába. A rothadási folytonosság az, ami összeköti Mungiu időben és térben is távoli történeteit, az a kis önzésekből és közepes közönyökből felépülő rendszer, amelyben nem gonoszságból történik meg a tragédia, hanem csak úgy, mint egy üzemi baleset. Intézetis lányok, nevelők, orvosok, rendőrök - a vesztestörténetek gyakori szereplőihez Mungiu hozzácsap még egy pópát, egy seregnyi apácát, sőt még egy ördögűzést is, és mégis maradtunk, ahol voltunk; a 4 hónap koleszában. Ennél kiábrándítóbb képet az új időkről ezer emberhalállal sem lehetne festeni.

Forgalmazza a Cirko Film - Másképp Alapítvány

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.