Egy vagina belsejéből indít François Ozon idei filmje (a tavalyi egy temetőben kezdődött), mely se nem pornó, se nem nőgyógyászati szakmunka, úgyhogy blöffre gyanakszunk. Mire a műpéniszig jutunk, melyet a főszereplő – labilis, fiatal nő alhasi bántalmakkal – magára csatol, hogy meghágja szíve választottját a konyhaasztalon, már biztos, hogy Ozont a szokásosnál is kevésbé kell komolyan venni. És a pszichiáterekről még nem is szóltunk; kettő van belőlük, ikrek, és úgy hasonlítanak egymásra, mint két Jérémie Renier. A modellszépségű hősnő (Marine Vacth, a színészettel kacérkodó exmodell) nem csak az egyikük karjaiba omlik, de a másikkal is megfutja erotikus köreit. A jó iker finom szövésű pulóvert hord, a rossz inkább designer öltönyt – nagy napja lehetett az öltöztetőknek és a művagina-készítőknek. Ozon vonzalmai ezzel még korántsem merültek ki, a lépcsőház-fényképezés jelentős európai mesterére ismerhetünk benne, és ha egy filmben csavaros lépcsőház és műpénisz is van, azt már nem lehet egy legyintéssel elintézni. Talán csak kettővel. Ozon filmjében nem csak a pénisz mű, hanem minden más is, egy kis disznólkodás még egyetlen thrillernek sem ártott meg, de a feszültséget – úgy az erotikust, mint a thrillerminimumot – sikerült maradéktalanul kiszervezni, mintha passzé lenne. A szereplők megkettőződésével az unalom is kettőződik, ez maga az Ozon-tétel, és a tükörszimbólum is veszít eredetiségéből, ha tucatnál többször ismétlődik. Talányként csak annyi marad, hogy miért szerepel annyi Škoda egy inkább Renault-kat feltételező történetben.
Forgalmazza a Vertigo Média
