Most, hogy ezredszer kísért a lezáratlan, ám a jelenben is áldozatokat szedni képes múlt valamely hideg, sötét és zord tájon, villanó szemű, roppant komor, a közös titkok mellett saját múltja szörnyű traumáit is hordozni kénytelen nyomozó (ügyész, pszichiáter) beavatkozására várva; most hogy ezredszer készül mozgókép is a napfényhiányos, viszont (legalábbis a regények szerint) sorozatgyilkosokban gazdag északi (ezúttal izlandi) tájakon beteljesedő végzetről az olvasásra nem szívesen fanyalodó, ám a borzongás iránti atavisztikus igényéről lemondani nem bíró publikum (le)épülésére, tehát most: nem volna-e itt az ideje elgondolkodni azon, hogy mégis mi a fene jön nekünk a könyökünkön kifelé egy idő óta? Az ún. skandináv krimitől való egyöntetű ájuldozás közepette erősen szimptomatikus ez az Yrsa Sigurðardóttir jól fogyó lektűrjének átdolgozásából született, bűnfilm helyett a horror felé hajló kísértethistória. Az elhagyott házban kísértő gyermek, ill. a sorozatgyilkos után nyomozó pszichológus saját eltűnt fiának túlvilágon összefonódó, ám áldozatokat ezen a világon produkáló sorsa (amely számos logikai és dramaturgiai bukdácsolás után jut el az igen spirituálisnak szánt végkifejletig) pontosan azokból a klisékből építkezik, amelyekből a dán és norvég kollégák thrillereket szoktak gyártani. A rendező, Óskar Thor Axelsson annyi újítást alkalmaz mindössze, hogy a hajódudára, üstdobra és lánccsörgésre komponált ún. zene a baljós jelek, véres tárgyak, holttestek stb. megjelenése előtt már egy perccel figyelmeztet, hogy mindjárt tessék megijedni.
A Cinetel bemutatója
