Magyar Narancs: Nyolcvan éve rendeztek a világon először nemzetközi filmművészeti seregszemlét a Lidón. Az évforduló fényében milyen szerep jut idén a visszatekintésnek?
Alberto Barbera: A velencei kortárs művészeti Biennale tekintélyes történelmi archívummal rendelkezik az építészet, a film, a tánc, a színház és a zene területén. Talán a legjobb módja a megemlékezésnek, ha ehhez a gazdag kincsestárhoz nyúlunk. A közel kétszáz filmet tartalmazó archívumból válogatva magam is elcsodálkoztam, hogy mennyi ritkaság, egyedi kópia, a kereskedelmi forgalmazás miatt megvágott filmek teljes változata van a birtokunkban. Végül összeállítottunk egy tízes listát, hét nagyfilmet és három rövidfilmet, köztük a Free at Last című amerikai dokumentumfilmet Martin Luther King utolsó politikai kampányáról, amiből egyetlen kópia létezik, és csak egyszer vetítették a Mostrán. A másik érdekesség Renato Castellanitól A briganti, ami harmincnégy perccel hosszabb, mint a közismert változata.
MN: Arra kérte fel a Biennale tanácsa, hogy pozicionálja újra a fesztivált a nemzetközi porondon. Ez milyen változtatásokat követel?
AB: Az elődöm, Marco Müller fantasztikus munkát végzett, különösen a minőségi filmválogatásban. A Mostra problémája az, hogy az utóbbi években szinte kizárólag az olasz piac felé fordult. Egyre kevesebb filmvásárló, forgalmazó, újságíró érkezett külföldről. Velence helyett Torontót választották. Elsősorban ebben az értelemben kell kimozdítani a fesztivált nemzetközi irányba. Nem elég a világpremierek számát növelni, fel kell építeni a vásárt, ami eddig nem létezett, ezért filmvásárlókat hívtunk meg a tengerentúlról, akik évek óta elmaradtak. Természetesen nincs annyi helyünk, vetítőtermünk, lehetőségünk, mint Cannes-nak vagy Berlinnek, de azért igyekszünk megfelelő és korszerű szolgáltatásokat nyújtani. Kialakítottunk negyven digitális videoállást, egy business lounge-ot. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy az elsődleges feladat a szerzői mozi védelme. A művészfilmeket a jól ismert tényezők veszélyeztetik: a gazdasági válság, az egyre zártabb filmpiac, a kommersz produkciók. A jövőben is teljes szabadságot, autonómiát, kreativitást kell biztosítani a független alkotóknak, fontos, hogy ők is megtalálják a helyüket a piacon, személyesen is találkozhassanak producerekkel, forgalmazókkal, vásárlókkal.
MN: Nemrég úgy nyilatkozott, hogy a fiatal művészek találkozóhelyévé szeretné tenni a Mostrát. Mi lesz a glamourral?
AB: A sztárrendszer a mozi fontos része, nem lehet figyelmen kívül hagyni a sztárok hatását a közönségre. Mindez persze nem jelenti azt, hogy a vörös szőnyegen eltöltött tízperces bevonulásokért vagy a photo callokért érdemes filmfesztiválokat tartani. Idén is lesznek sztárok, nagy formátumú színészek. Az alapelképzelés egy nagyon változatos program kialakítása, ami a mozi minden komponensét tartalmazza, vagyis filmtörténeti jelentőségű alkotókat éppúgy, mint kevésbé ismert rendezőket, klasszikus stúdióprodukciókat, valamilyen eredetiséget felmutató kommersz filmeket, kísérleti alkotásokat, felfedezésre váró fiatalokat. Szerintem a filmfesztiváloknak nemzetközi kitekintésben is vissza kellene térniük az eredeti küldetésükhöz, azazhogy nem feltétlenül jól ismert, nagynevű rendezők filmjeihez szolgáltatnak kiszámítható nyilvánosságot, hanem a világ utazó kultúrájaként funkcionálnak. A kortárs filmnek a kísérletezés, a felfedezés lenne a feladata, nyitás a világra. Éppen ezért az idei Mostra kínálatában hangsúlyosan szerepelnek olyan országok, amelyeknek nincs nagy filmes hagyományuk, mint például Bolívia, Indonézia, Burma, Thaiföld, Kolumbia vagy Szaúd-Arábia, amely először szerepel fesztiválon. Velence monitorként szeretne szolgálni olyan földrajzi térségek, nemzetek bevonzására, amelyek nem vagy alig szerepelnek a világ filmes térképén.
MN: 2012-re karcsúsított fesztivált hirdetett meg ötven filmmel, négy szekcióban. Kényszer vagy koncepció?
AB: Is-is. Nem szeretem, ha egy fesztivál a filmek számával hirdeti magát. Nagyon válogatósak voltunk, ami egyben nagy felelősség, mert a diszkrimináció veszélyével fenyeget. Mindazonáltal arra törekedtünk, hogy minél nagyobb legyen egy-egy film nézettsége, és minél többet beszéljenek róla.
MN: 1998 és 2001 között már vezette a Mostrát.
AB: 2001-ben a Berlusconi-kormány minden kulturális intézmény vezetőjét elmozdította a helyéről. Szerencsére engem ez nem érintett súlyosan, mert volt hová visszatérnem, a torinói Olasz Nemzeti Filmmúzeumba, amit jelenleg is vezetek. Nemcsak a város legjelentősebb kulturális intézményéről van szó, hanem a világ egyik legkomolyabb filmarchívumáról is. Számos külföldi társintézménnyel állunk szoros együttműködésben Párizstól Bécsen át Berlinig. A Mostra igazgatását azzal a kikötéssel vállaltam, ha maradhatok Torinóban is.
MN: Évek óta bódékkal elkerített tátongó gödrök, építkezési területek díszítik a filmfesztivál helyszíneit a Lidón. Mikorra készül el az új fesztiválpalota?
AB: Ha minden igaz, két éven belül, és addig sor kerül a fesztivál teljes infrastruktúrájának a korszerűsítésére, a vetítőtermek felújítására is. Emellett beindítunk egy egyedülálló vállalkozást, a Biennale College-t, amit az idei fesztiválon harangozunk be. Sokfelé léteznek forgatókönyv-írói műhelyek Cannes-ban, Berlinben, Torinóban, de a miénk ezeknél jóval ambiciózusabb. Egész éven át folyamatosan működik majd, s az ötlettől a megvalósulásig vezeti a résztvevőit. Kiválasztunk tizenöt kis költségvetésű filmtervet a világ minden tájáról, a fiatal alkotókat és producereiket Velencébe hívjuk, ahol rangos szakemberek segítenek nekik a kifejlesztésben. Közülük három forgatókönyv költségeit a Biennale vállalja, a rá következő évben pedig bemutatjuk őket a Mostrán.
MN: Tarr Béla önt is meghívta a berlini és a cannes-i fesztiválok igazgatójával együtt az idei filmszemlére, hogy szolidaritását fejezze ki a független filmesek mellett. Mi a véleménye a magyar filmszakma ideológiai, politikai megosztottságáról?
AB: Sajnos a Malév leállása miatt nem tudtam eleget tenni a meghívásnak. Bevallom, csak részleges ismereteim vannak a magyar film jelenlegi helyzetéről. Leginkább egy erőteljes generációs áttörést érzékelek, mindig felbukkan egy-egy új, érdekes magyar rendező, főleg dokumentarista stílusban. Mindenhol érvényes, hogy harcolni kell, reaktívnak, ébernek maradni. Meg kell értetni a mindenkori kormányokkal és tisztségviselőkkel a film támogatásának sürgető fontosságát bármilyen szimpátiától függetlenül. Hiszen a film azon túl, hogy az egyik legnépszerűbb művészi kifejezési forma, kommunikációs eszköz. Egy ország kultúrájának, életmódjának, értékrendjének a tükre.
