Film

A velünk élő Woody

Woody Allen: Rómának szeretettel

Film

„A családom felől mindig nagy a nyomás rajtam, hogy valami szép helyre menjünk filmezni. Ez erősen befolyásoló tényező a helyszínválasztásban. (…) A feleségem és a gyerekeim szeretnének Madridban, San Sebastiánban, Rómában vagy Velencében tölteni néhány hónapot” – mindezt még a Vicky Cristina Barcelona apropóján mondta el a filmrendező a Narancsnak (a teljes interjú itt), majd minden bizonnyal összeült a családi kupaktanács, Soon-Yi (feleség) is megtette a maga a javaslatát, egy-egy szóra a gyerekek is beszaladtak a nappaliba, és talán Allen is mormogott valamit az orra alatt.


E-mailek és telefonok jöttek-mentek, elsőként London jelzett vissza (Férfit látok álmaidban); hát jó, mondta a család, már sokszor voltunk (Match Point, Füles, Kasszandra álma), de angol barátaink mindig jól bántak velünk, megyünk negyedszerre is. Majd a filmrendezőt a nehéz időkben is mindig nagyra tartó Párizsból érkeztek biztató hírek; a család ezúttal kitörő örömmel fogadta a meghívást (Éjfélkor Párizsban). Végül „Kedves mester” megszólítással Rómából is levelet hozott a posta: a gyerekek üdvrivalgásban törtek ki, Soon-Yi szája mosolyra görbült, Allen pedig már indult is kicsiny dolgozószobája felé, hogy egy-két fiókmélyi, eddig valamiért fel nem használt gegből, derűre fakasztó olasz sztereotípiából plusz a nemzeti örökségből (Vittorio De Sica svádája, Loren és Lollobrigida össznemzeti dekoltázsa) és persze a manhattani neurotikusok hadaró kórusából összecsapjon valami jó kis könnyed cinematic pastát.

Persze, az is lehet, hogy mindez másképp történt, és már régóta ott pihent Allen asztalfiókjában a feleségszerepbe keveredő kurva, a műmacsó filmsztár, a késsel hadonászó feleség, a minden ok nélkül celebbé váló kisember, a zuhany alatt operát éneklő temetkezési vállalkozó meg az amerikai turisták szkriptje, ám ez történetünk szempontjából nem lényeges. Bárhogyan is történt, az  még a legnagyobb jóindulattal sem állítható, hogy Allen római vakációja akárcsak a minimumprogramot (negyedóránként 1-1 poén) hozná. Viszont azt a kevés poént (Benigni kisembere, Penélope Cruz kurvája), mely valóban működik, többször is elsüti a mester, majd sietve – mint aki lófejjel ébredt, és tudja, mi a dolga – gyorsan ráközelít a spanyol lépcsőre.

Allen példás férj és családapa, aki – ez lehet a Rómának szeretettel tanulsága –  mindenre kész szerettei nyaraltatásáért. Túl sok jó van a rovásán azonban, hogy ez bármit is változtasson az életművel ápolt meghitt viszonyunkon.

A Roberto Benignivel készült interjúnk az augusztus 30-án megjelenő Magyar Narancsban olvasható; a filmről New Yorkban sertepertélő szerzőnk is megemlékezett blogjában.


Figyelmébe ajánljuk

Mi az üzenete a Hadházy Ákos és Perintfalvi Rita elleni támadásoknak?

Bő húsz éve elvetett mag szökkent szárba azzal, hogy egy önjelölt magyar cowboy egyszer csak úgy döntsön: erővel kell megvédenie gazdáját a betolakodótól – ha jóindulatúan szemléljük a Hadházy Ákossal történteket. Ennél valószínűleg egyszerűbb a Perintfalvi Ritával szembeni elképesztően alpári hadjárat: nem könnyű érveket hozni amellett, hogy ez valaminő egyéni ötlet szüleménye.

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.