Hogy nincs elvégezve a múltfeldolgozás, hogy Trianontól felfelé egymásra torlódnak a múlt kibeszéletlen rétegei? Némi "megnyugvást" meríthetünk abból a tényből, hogy Chilében még mostohább a helyzet. Mindezt egy olyan filmből tudhatjuk meg, melyben nem történészek teszik patikamérlegre a múltat, hanem csillagászok és geológusok kémlelik a kihez-kihez szakmája szerint hozzárendelt dimenziókat; az égi és földi kiterjedéseket.
Mélységes mély a múltnak kútja. Ne mondjuk inkább feneketlennek? Hát, mondjuk is, meg nem is, legalábbis Patricio Guzmán filmjében: a dokumentumfilmes költői magasságokba vágyik, és ezért szép képek kíséretében olykor el-elmereng e feneketlen kút mélységein, de ahogy mind jobban haladunk előre, egyre többször állapodunk meg a múlt egy máig fájó pontjánál, a Pinochet-rezsim kegyetlenkedéseinél. Melynek bemutatására a szárazságban szinte verhetetlen Atacama sivatag alkalmas terepnek bizonyul, ahol az eget kémlelő obszervatóriumok sem takarhatják ki a közelmúlt olyan szégyenfoltját, mint Pinochet koncentrációs táborai közül a legnagyobbat, illetve annak zombifilmbe illő romjait.
A Verzió fesztivál filmjeinek vetítési időpontjait itt gyűjtöttük egybe.
Guzmán tekintete rendre elkalandozik a földfelszíntől, de hiába az univerzum kémlelése és az alanyi költészet, a végén mégis papírformaszerű eredmény születik: nincs az a költői (csillag)kép, mely többet mondana, mint a túlélők és az áldozatokat túlélők történetei. Amikor Guzmán hagyja a költészetet másra, amikor mer egyszerű lenni, megelégszik néhány arccal és a hozzájuk tartozó történetekkel, akkor éri el azokat a dimenziókat, amire első perctől vágyott.
