Interjú

„Együtt a monszun közepén”

Miklós Ádám filmrendező

Film

A múlt héten került a mozikba Mélypont érzés című dokumentumfilmje, ennek kapcsán beszélgettünk a sziklamászás terápiás hatásairól, a dokumentumfilm-készítés etikai kérdéseiről, s arról is, hogy szeretne-e nagyjátékfilmet is forgatni.

Magyar Narancs: A Mélypont érzés a szerfüggőségről szól, te hogyan kapcsolódsz ehhez a témához?

Miklós Ádám: A kapcsolódási pontom a sziklamászás, amely akkor jött be az életembe, amikor lelkileg nem voltam túl jól. Új dolgokat tanultam magamról, a jelenben tudtam lenni, és megtapasztaltam a félelmet. A fal letükrözi, hogy milyen lelkiállapotban vagy. A szerfüggőséghez pedig úgy jutottam el, hogy pont abban az időben jött ki egy cikk, amely szerint a sziklamászást terápiás céllal is alkalmazzák.

MN: A Megálló csoport az egyetlen Magyarországon, ahol a sziklamászáshoz kötik a felépülést?

MÁ: Nem az egyetlen. Először Petke Zsolt addiktológust, pszichiátert találtuk meg, ő ajánlotta a Megállót is. Magyarországon a Megálló honosította meg a sziklamászás terápiás célú alkalmazását.

MN: Úgy tapasztaltátok, hogy a sziklamászás valóban segít ezeknek az embereknek?

MÁ: Filmesként nem tudtuk, hogy mi fog történni, volt olyan, amikor csak másztak, azon kívül semmi. Pár hónap után következett el a fordulópont, tulajdonképpen egy csoda, amikor megláttuk, hogy ennek mi az értelme. A lány, akit végigkövettünk, egyszer csak lement a sziklafalról és befutott az erdőbe, ott fogalmazta meg, hogy ez miért működik, hogy a mászás egy tükör, és mindenkinek azt adja vissza, amiben éppen van. Ez szép szimbolikát kölcsönöz az egésznek.

MN: Hogyan választottad ki a főszereplőket; egyáltalán te választottad, vagy inkább ők mutattak hajlandóságot?

MÁ: Nehéz rájuk szereplőkként gondolni, mert barátságok alakultak közben, de úgy mentünk bele a forgatásba, hogy nem tudtuk, kik lesznek benne. Részese lettem a terápiának, be kellett járnom a csoportokra, ültem a körben, és meg kellett osztanom magamról dolgokat, így engedték csak meg, hogy forgassak. Az elején azt kérték, hogy ne kamerával jöjjek, úgyhogy beültem kamera nélkül. A két főszereplő gyorsan a radaromba került, és kialakult a kémia, mert ez mégiscsak arról szól, hogy bele kell szeretned a szereplőkbe, emberi kapcsolatokat kell kialakítani, és azt éreztem, hogy velük tudunk egymáshoz kapcsolódni.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.