Margarethe von Trotta utóbbi munkáinak hősei erős, öntörvényű nők, akik komoly áldozatok árán érvényre juttatják tehetségüket, tudásukat az erőszakos, mégis tehetetlen és saját téveszméitől szabadulni képtelen férfivilággal szemben. Legyen az a (mindig Barbara Sukowa által megformált) hős saját egyháza dogmatikus beszűkültségét bátran elutasító középkori szent (Hildegard von Bingen) vagy az egyházénál semmivel sem kevésbé dogmatikus értelmiségi közeg kanonizált vélekedéseivel szembeszálló filozófus (Hannah Arendt), bizonyos dolgok tisztázásának, megértésének, felismerésének küldetését kell beteljesíteniük.
A rendező új munkájában mindebből az erős nők-gyenge férfiak felállás maradt, és Barbara Sukowa. A nyakatekert, mégis lapos történet itt végig megmarad privát melodrámának. Az énekesnőként nehézkesen érvényesülő főhős (Katja Riemann) New Yorkba utazik, hogy felderítse, ki az az operadíva (Sukowa), aki oly kísértetiesen hasonlít alig egy éve elhunyt édesanyjához. A kezdetben elutasító világsztár végül kénytelen megnyílni, elmondani a Nagy Titok egyik felét, aztán jön az özvegy papa a maga elhallgatott információival, majd újabb szereplők, s végül összeáll – egy banális, semmilyen felismeréssel nem szolgáló történet a múltból. Túl sok a váratlanul előkerülő, sosem látott fotókat, titkos leveleket őrző faládika, túl gyakran lendíti tovább a leülni készülő történetet egy könnyes vallomás. Annyi csontváz, amennyi itt a szekrényekből kihullik, nincs egy osszáriumban sem. Mintha valaki más filmjét látnánk.
Forgalmazza a Vertigo Média
