Film

Valóságos Pinokkió-reneszánszban élünk.

Amikor Sztupa és Troché fogadták a keszonosokat, nem székházuk termeit nyitották meg előttük, hisz’ a keszonosok viszonylag ritkán keresték fel a közeli világvárosokat.

Amikor a kilencvenes évek végén, a BBC minisorozata után a Beatles Anthology nem csak videókazettán és DVD-n jelent meg, de kijött három dupla album is, sokan gondolták, hogy kisöpörték a padlást az Abbey Roadon.

Amikor Sztupa és Troché kimentek az őszi BNV-re, a parkolóból az A pavilon felé haladva Sztupa ájtatos pofával szagolt bele a levegőbe.

Hőseink gyanútlanul hesszelnek az utcán, amikor a semmiből feltűnik egy rivális banda: éjsötét kocsi, baljósan leereszkedő ablakok, ölni képes tekintetek. Az idegenek hirtelen puskát rántanak, majd tüzelni kezdenek rájuk – Compton vagy New York helyett azonban Oklahoma egyik isten háta mögötti részén járunk, ahol őslakos tinédzserek játszanak keményfiúsat.

Tizenhét éve annak, hogy a Katrina hurrikán és az azt követő súlyos áradások térdre kényszerítették New Orleanst. A természeti katasztrófát ember okozta tragédiák sora követte: az árvíz tömegeket tett otthontalanná, a pusztítás nyomán feltörő erőszak, rablások és rendőri erőszak pedig csak mélyítették a szenvedést.

Lehet, hogy a Netflix sokat szidott üzleti stratégiája végül mégis sikerre vezeti majd a részvényeseket, és az egyre silányabb kontentek gyártása valójában kinyilatkoztatás?

Egy novícia titokban távozik a zárdából, a városi kórházba megy – abortuszra. Rendőrtiszt szeretőjét keresi az őrsön, aztán otthon.

Ismét kommunikációra képtelen, kicsit kiváltságos, kicsit vonzó és irritáló emberek bonyolódnak szövevényes kapcsolati hálóba két évvel a száraz, antiromantikus Normális emberek sikere után.

Amikor Sztupa és Troché megnyitották Budapest (s ilyenformán Magyarország) első karaokebárját, a siker leírhatatlan volt.

Bár a múltban kétségtelenül voltak akár több évtizedes késések is a nyugati sémák és témák honosítását illetően, amikor a nagyvilág néhány éve elérkezett a szülők és gyermekeik közötti traumák feldolgozásához, nem haboztunk szinte azonnal csatlakozni (végre egy trend, amelyben rengeteg gyakorlatunk és felhalmozott anyagunk van).

Előszeretettel nevezik Jordan Peele filmjeit poszthorroroknak, amelyek célja nem csupán a zsigeri hatáskeltés (illetve nem annak megszokott formája), hanem a mélyebb társadalmi feszültségek feltárása (ez csak egy megközelítő definíció, épp mostanában uralta el az internetet a megnevezés pontos körülhatárolása feletti vita). 

Jimmy Keene (Taron Egerton) aranyifjú drogdíler, aki magabiztosan és nagy lábon él, hiszen exrendőr apja eddig mindig kihúzta a slamasztikából.

Rossz filmben, tegyük hozzá.