Interjú

„Ez az életem”

Christopher Hampton drámaíró

Film

A kétszeres Oscar-díjas filmest az újabb művei mellett az olyan korábbi sikereiről is kérdeztük, mint a Veszedelmes viszonyok. Hogyan csapott össze Miloš Formannal, s miért nem lett Alan Rickmanből Valmont? Beszélgettünk Florian Zellerről és arról is, hogy melyik magyar regényből írt volna szívesen forgatókönyvet.

Magyar Narancs: 2014-ben fordította le Florian Zeller Az apa című drámáját, miután látta az előadást a színházban, és még aznap este találkozót kért Zellertől. Mi fogta meg a darabban?

Christopher Hampton: Már korábban is tisztában voltam vele, hogy ki is ő, hiszen láttam a 2012-es The Truth című komédiáját, s azonnal felkeltette az érdeklődésemet. Londonba visszatérve megpróbáltam színpadra is állítani, de Angliában meglehetősen nehéz dolga van az embernek a külföldi darabokkal. Mi, angolok ugyanis nagyon zárkózottak vagyunk, és csak önmagunk iránt érdeklődünk. De aztán két évvel később hallottam, hogy Németországban műsorra tűzték Az apát, hát siettem is megnézni. Egészen kivételes darabnak tartottam, amely úgy eredeti, hogy közben végtelenül egyszerű – egy zseniális ötlet kiválóan megvalósítva. Azonnal felkerestem Floriant azzal, hogy le szeretném fordítani, és mindent megteszek, hogy Londonban is színpadra állíthassuk. Nem volt egyszerű dolgom, először egy stúdiószínházban adtuk elő Bathban, ahol remek kritikákat kapott, de még ez sem volt elég. Mindenki úgy gondolta, hogy az Alzheimer egyszerűen túl nyomasztó téma, senki sem kíváncsi rá. Szerencsére nem lett igazuk, végül csak összejött az előadás, és hatalmas sikert aratott, majd New Yorkban folytatta világhódító útját. Florian pedig egyszer csak felhívott, hogy filmre szeretné vinni. Ő írta az első változatot franciául, én lefordítottam angolra, kicsit kipofoztam és visszaküldtem neki; mire ő írt egy újabb változatot, ismét franciául. Ez így ment oda-vissza körülbelül négyszer, mire végre Párizsban találkoztunk, és egy hét alatt véglegesítettük a forgatókönyvet.

MN: Ön az adaptált forgatókönyvek, An­thony Hopkins a férfi főszereplők között nyert Oscart a filmért. Hopkinst jól ismerhette, hiszen ő játszotta a főszerepet első játékfilmjében, az 1973-as Babaházban, majd aztán az 1985-ös A jó apában is. Ön ajánlotta be őt Az apára?

CH: Már nem is emlékszem, hogy az én ötletem volt-e, vagy Florian már eleve őt képzelte el a főszerepre. De persze az, hogy ismertem őt, megolajozta a folyamatot. Egy kicsit várnunk kellett rá a forgatással, de természetesen megérte.

MN: A darab után a filmre is csak nehezen tudtak pénzt szerezni annak ellenére, hogy olyan sztárok vállalták benne szerepet, mint Hopkins vagy Olivia Colman. Az apa sikere után A fiú sorsa büdzséje már könnyen összejött?

CH: Persze, az már úgy ment, mint a karikacsapás. Főleg miután Hugh Jackman is csatlakozott a projekthez. Ő maga hívta fel Floriant és jelentkezett a szerepre, annyira tetszett neki a színházi darab. Nem csak több pénzből gazdálkodhattunk, de sokkal több idő is állt a rendelkezésünkre. Az apát mindössze 25 nap alatt forgattuk, ami egy elsőfilmes rendezőtől több mint hatékony teljesítmény.

MN: Az apa és A fiú sorsa is egy mentális betegséget mutat be, ami elképesztő kihívások elé állítja nem csak beteget, de a családtagjait is – az előbbi az Alzheimer-kórra, az utóbbi a depresszióra koncentrál.

CH: Az apához hasonlóan A fiú sorsát is remek darabnak tartottam, és szintén én ültettem át angol nyelvre. Addigra viszont Florian és én már barátok voltunk, így amikor először felvetődött a filmadaptáció ötlete, azt kérdeztem tőle, miért nem csinálja meg az egészet ő maga? Küldött is egy forgatókönyvet, amely eléggé hosszú volt – legalább 20 oldalt ki kellett húzni belőle. Így kezdtem szép lassan mégis beóvakodni a projektbe. De Az apa forgatókönyve sokkal inkább magán viseli a kézjegyemet, mint A fiú sorsáé. Nem véletlen, hogy előbbi írói kreditjénél az én nevem áll elöl, utóbbinál viszont Floriané. Nagyon szeretek együtt dolgozni vele, éppen újabb közös munkát tervezünk, ezúttal egy olyat, amely nem az ő egyik darabján alapul.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.