„Ez az életem”

Christopher Hampton drámaíró

A kétszeres Oscar-díjas filmest az újabb művei mellett az olyan korábbi sikereiről is kérdeztük, mint a Veszedelmes viszonyok. Hogyan csapott össze Miloš Formannal, s miért nem lett Alan Rickmanből Valmont? Beszélgettünk Florian Zellerről és arról is, hogy melyik magyar regényből írt volna szívesen forgatókönyvet.

Magyar Narancs: 2014-ben fordította le Florian Zeller Az apa című drámáját, miután látta az előadást a színházban, és még aznap este találkozót kért Zellertől. Mi fogta meg a darabban?

Christopher Hampton: Már korábban is tisztában voltam vele, hogy ki is ő, hiszen láttam a 2012-es The Truth című komédiáját, s azonnal felkeltette az érdeklődésemet. Londonba visszatérve megpróbáltam színpadra is állítani, de Angliában meglehetősen nehéz dolga van az embernek a külföldi darabokkal. Mi, angolok ugyanis nagyon zárkózottak vagyunk, és csak önmagunk iránt érdeklődünk. De aztán két évvel később hallottam, hogy Németországban műsorra tűzték Az apát, hát siettem is megnézni. Egészen kivételes darabnak tartottam, amely úgy eredeti, hogy közben végtelenül egyszerű – egy zseniális ötlet kiválóan megvalósítva. Azonnal felkerestem Floriant azzal, hogy le szeretném fordítani, és mindent megteszek, hogy Londonban is színpadra állíthassuk. Nem volt egyszerű dolgom, először egy stúdiószínházban adtuk elő Bathban, ahol remek kritikákat kapott, de még ez sem volt elég. Mindenki úgy gondolta, hogy az Alzheimer egyszerűen túl nyomasztó téma, senki sem kíváncsi rá. Szerencsére nem lett igazuk, végül csak összejött az előadás, és hatalmas sikert aratott, majd New Yorkban folytatta világhódító útját. Florian pedig egyszer csak felhívott, hogy filmre szeretné vinni. Ő írta az első változatot franciául, én lefordítottam angolra, kicsit kipofoztam és visszaküldtem neki; mire ő írt egy újabb változatot, ismét franciául. Ez így ment oda-vissza körülbelül négyszer, mire végre Párizsban találkoztunk, és egy hét alatt véglegesítettük a forgatókönyvet.

MN: Ön az adaptált forgatókönyvek, An­thony Hopkins a férfi főszereplők között nyert Oscart a filmért. Hopkinst jól ismerhette, hiszen ő játszotta a főszerepet első játékfilmjében, az 1973-as Babaházban, majd aztán az 1985-ös A jó apában is. Ön ajánlotta be őt Az apára?

CH: Már nem is emlékszem, hogy az én ötletem volt-e, vagy Florian már eleve őt képzelte el a főszerepre. De persze az, hogy ismertem őt, megolajozta a folyamatot. Egy kicsit várnunk kellett rá a forgatással, de természetesen megérte.

MN: A darab után a filmre is csak nehezen tudtak pénzt szerezni annak ellenére, hogy olyan sztárok vállalták benne szerepet, mint Hopkins vagy Olivia Colman. Az apa sikere után A fiú sorsa büdzséje már könnyen összejött?

CH: Persze, az már úgy ment, mint a karikacsapás. Főleg miután Hugh Jackman is csatlakozott a projekthez. Ő maga hívta fel Floriant és jelentkezett a szerepre, annyira tetszett neki a színházi darab. Nem csak több pénzből gazdálkodhattunk, de sokkal több idő is állt a rendelkezésünkre. Az apát mindössze 25 nap alatt forgattuk, ami egy elsőfilmes rendezőtől több mint hatékony teljesítmény.

MN: Az apa és A fiú sorsa is egy mentális betegséget mutat be, ami elképesztő kihívások elé állítja nem csak beteget, de a családtagjait is – az előbbi az Alzheimer-kórra, az utóbbi a depresszióra koncentrál.

CH: Az apához hasonlóan A fiú sorsát is remek darabnak tartottam, és szintén én ültettem át angol nyelvre. Addigra viszont Florian és én már barátok voltunk, így amikor először felvetődött a filmadaptáció ötlete, azt kérdeztem tőle, miért nem csinálja meg az egészet ő maga? Küldött is egy forgatókönyvet, amely eléggé hosszú volt – legalább 20 oldalt ki kellett húzni belőle. Így kezdtem szép lassan mégis beóvakodni a projektbe. De Az apa forgatókönyve sokkal inkább magán viseli a kézjegyemet, mint A fiú sorsáé. Nem véletlen, hogy előbbi írói kreditjénél az én nevem áll elöl, utóbbinál viszont Floriané. Nagyon szeretek együtt dolgozni vele, éppen újabb közös munkát tervezünk, ezúttal egy olyat, amely nem az ő egyik darabján alapul.