A garázsrock harmadik hullámában, a garázspunk címkével is megjelölt mozgalomban temérdek nagyszerű zenekar nyüzsgött, de a nyers és vad megszólalás miatt a többségüknek nem volt lehetősége a komolyabb áttörésre. Eric Davidson (képünkön zakóban egy elkötelezett garázsrajongóval), a New Bomb Turks énekese könyvet írt e zenekarokról (We Never Learn - The Gunk Punk Undergut 1988-2001) - ennek apropóján beszélgettünk vele a műfajról.
*
Magyar Narancs: A 60-as évek elfeledett garázsrockgyöngyszemeit a 70-es és a 80-as években még átfogó válogatáslemezek (Nuggets, Back From The Grave) ismertették meg a szélesebb közönséggel. Te hogyhogy inkább egy könyv megírását választottad?
Eric Davidson: A válogatásoknál azt kell érezned, hogy az eredeti lemezek nagyon-nagyon nehezen elérhetőkké váltak, és épp ezért érdekes lehet egy gyűjtemény. Mivel nagyon sok ritka kislemezem van a 90-es évekből, talán belevágok valamikor. Ugyanakkor azt gondolom, hogy a letöltés lassan kiölte az efféle válogatások izgalmát - hiszen amikor az emberek megvették az általad említett válogatásokat, akkor esélyük sem lett volna rá, hogy más módon is hallják azokat a számokat, hiszen éveken át kellett volna lemezboltokban, lemezbörzéken túrniuk az eredeti kislemezek után. Most húsz perc alatt össze tudják szedni ezeket a netről. Jobb ötletnek tűnt könyvet szentelni azoknak a zenekaroknak a 90-es évekből, amelyekkel együtt játszottam, amelyeknek gyűjtöttem a kiadványait - de azért a könyv megvásárlóinak jár egy letölthető mp3-gyűjtemény.
MN: Ezeknek a javarészt amerikai zenekaroknak a zenéje nem egy kaptafára készült: a Pussy Galore például zajos volt, a The Gories primitív, a The Muffs viszont popos. Mi köti össze őket?
ED: A filléres hangzás, ihletőként az 50-es, a 60-as és a 70-es évek legnyersebb gitárzenéi, és persze a többnyire jó kedélyű, gyors dalok, okosan vicces szövegekkel. A kiadók is sokszor közösek voltak, nagyon sok kislemezt adtak ki, sokat turnéztak, és jobban ment nekik Európában.
MN: Ez utóbbinak mi lehetett szerinted az oka?
ED: Az amerikai klubok sokkal profitorientáltabbak, így ha mondjuk egy dj több embert hoz be, akkor azt fogják választani a hangos, őrült garázspunkzenekar helyett. Európában viszont számos olyan, önkormányzat által támogatott ifjúsági központban játszottunk, ahol akkor is rendesen ki tudtak fizetni, ha csupán tíz ember volt a koncerten. És persze mindig van valami érdekes a messziről érkező zenekarokban - Amerikában például a brit bandákat fetisizálják. Továbbá - és tudom, hogy most ellenszenves amerikainak fogok tűnni -, ha szakadt, gyors rock 'n' rollról van szó, ezt tízből kilenc esetben az amerikai zenekarok jobban csinálják.
MN: Az amerikaiaktól gátlástalanul merítő skandináv zenekarok (a Hellacopters, a Hives, a Turbonegro és társaik) nagyon sikeresek lettek Európában. Te mit szóltál például, amikor először hallottad a Hellacopters New Bomb Turks-nyúlásoktól hemzsegő első lemezét?
ED: Minden zenekarnak vannak hatásai, és a Hellacopters legalább sosem tagadta, hogy mi voltunk az egyik kedvencük. Ráadásul annyira jó zenészek, hogy nagyon gyorsan rátaláltak aztán a saját hangzásukra. A sikert senkitől sem irigylem. Viszont az a rengeteg európai zenekar, amelyik a Hellacopters farvizén evezett, eléggé boszszantott bennünket: hirtelen mindenkinek lángnyelvek voltak a nadrágjára festve, MC5-felvarrókat hordtak a dzsekijükön, és túl hosszú gitárszólókba bonyolódtak.
MN: Ha már szóba került a siker: a 2000-es évek garázsrockrevivaljához tartozó kommerszebb zenekarok, a White Stripes, a Strokes vagy a Jet, több millió lemezt adtak el. A garázspunk abszolút klasszikusának számító első lemezetekből, az 1993-as !!Destroy-Oh-Boy!!-ból mennyi fogyott?
ED: Nagyjából 55 ezer példány. Ez éppen ötvenezerrel több annál, mint amiben a megjelenésekor reménykedtem. Összességében pedig ez a mennyiség nagyobb, mint amennyi tudomásom szerint az első Saints-lemezből elfogyott az USA-ban, ami elképesztő. Szóval nem panaszkodom.
MN: A könyv alapján világos, hogy nem vagy oda az Ebayért meg a torrentoldalakért - pedig a segítségükkel ezek a zenekarok is több embert elérhettek volna.
ED: A könyv írása közben figyeltem arra, hogy nehogy olyannak tűnjek, mint a morgó öregemberek, akik azzal jönnek, hogy "az én időmben még 20 mérföldet kellett gyalogolni a hóban, ma meg az elkényeztetett kölykök...". De azért elég sokan azok közül a komoly zenerajongók közül, akik már az internet előtt is hódoltak a szenvedélyüknek, úgy gondolják, hogy a zenemánia szerves része a kutatás, a felfedezés és mindazok az élmények és kapcsolatok, amik az ilyen hosszadalmas ügyekkel járnak. Egy Itunes-lista végiggörgetése nem ad ilyen örömöket. Továbbá ezek a zenekarok, illetve a példaképeik - blues-, rockabilly- és garázszenekarok, punk- és hardcorebandák - nehéz körülmények közül jöttek, és komolyan kellett küzdeniük ahhoz, hogy felvehessék és terjeszthessék a dalaikat. És talán ez is feltüzelte a zenéjüket.
MN: Miben látod az okát annak, hogy a befolyásos angolszász site-ok évtizedösszegző listái nem nagyon említik ezeket a vadabb garázszenekarokat?
ED: Azt hiszem - és mivel sok zenei írót ismerek, valamennyire tudom is -, hogy a zenekritikusok többsége tehetős családból származik, és van bennük valami furcsa bűntudat a munkájuk miatt; azt gondolják, hogy ha egy zene "csupán" szórakoztató, lelkesítő, energikus és kapatos, akkor az nem elég jó. Legyenek Derrida-idézeteid, valamint szakállad és koszlott ruhád, csak hogy "autentikusnak" tűnj - miközben mondjuk a régi nagy blueszenészek mindig a legszebb öltönyt vették meg, amire csak futotta a pénzükből. És persze az sem árt, ha van valamilyen imázsod. Gondolj a Hüsker Düre! Az egyik legfontosabb zenekar volt a 80-as években, de pufi, rövidgatyás arcokból állt - majdnem teljesen el is felejtették őket.
MN: Az állandó turnézás eléggé megerőltető lehetett a magatokfajta zenekarok számára. Ezért álltatok le a Turksszel 2002-ben?
ED: Részben. A turnézás óriási élmény, de magánnyal, szakításokkal is járt. Továbbá Amerikában akkor kaphatsz egészségbiztosítást, ha rendes állásod van, így aztán 300 dolláros csekkeket átvenni egy koncerten szerzett seb összevarrásáért elég nyomasztó tudott lenni. De továbbra is barátok vagyunk, és adunk évente egy vagy két koncertet is.
MN: A könyved végén van egy hosszú lemezlista. Ki tudnád emelni közülük az öt legfontosabbat?
ED: ", ezt nem tehetem. Mondok inkább öt régebbi lemezt, ami komoly hatással volt a garázspunk-zenekarokra: (I'm) Stranded a The Saintstől, Street Where Nobody Lives a The Paganstól, Young, Loud and Snotty a Dead Boystól, DMZ a DMZ-től, és bármelyik korai Ramones - vagy az első New York Dolls.
MN: Kik viszik ma tovább ezt a tradíciót?
ED: Azok a jó mai zenekarok, amelyekre hat a garázspunk, máshonnan is merítenek, így a zenéjük is más - legfőképp jóval zajosabb. Olyanok, mint a Sex Church, a Pop. 1280, az Ex-Whites, a Black Lips, a Ty Segall, a Cheap Time, a Mannequin Men, a Davila 666, a Timmy's Organism vagy a The Spits.
MN: Írtál már a Village Voice-nak és más újságoknak is. Szabadúszó vagy?
ED: 1989 óta vagyok szabadúszó újságíró, de dolgoztam szerkesztőként is a College Music Journalnál, ahonnan három év után, 2009-ben küldtek el. Újabb áldozata vagyok a nyomtatott sajtó végnapjainak. Most váltani akarok, mert szabadúszóként évről évre egyre kevesebbet lehetett keresni. Újabb könyveken is gondolkodom, és talán megint fogok majd zenekarban énekelni, de mivel Brooklynban élek, először átkozottul gyorsan állást kell találnom.
A www.weneverlearnbook.com-on részletek olvashatók a könyvből, valamint számos dal, videó, fotó, illetve szórólap is elérhető.
