"Vállalom, ha kapok érte" (Hollósi Frigyes színész)

  • - bori-turcsányi -
  • 2001. május 24.

Film

Magyar Narancs: A
a munkásábrázolás hitelessége és eredetisége ragadta meg. Melyhez az ihletet s a tapasztalatot a művész, mint az alant következőkből kiderül, a Rózsadombon merítette. Feri készítői nem a szokásos módon, hanem a független film oldaláról jutottak el a nagyjátékfilmhez. Ön, aki már sok filmszerepet játszott, tapasztalt-e valamilyen különbséget?

Hollósi Frigyes: Nagyon nagyot, méghozzá jó értelemben. Ez egy baráti közösség volt, mindenki szerette egymást, és próbált segíteni a másiknak. Az olyan kulcsposztokon, mint a kép meg a hang, igazi profik dolgoztak, a többiek pedig a lelkesedésükkel és az igyekezetükkel tudtak pótolni mindent.

MN: A baráti hangulat nem ment a munka rovására?

HF: Egyáltalán nem. Ráadásul én nem ismertem őket előtte, nem sokat tudtam a munkáikról, csak A kis utazást néztem meg előtte, ami nagyon tetszett. ´k pedig, nem azt mondom, hogy bizalmatlansággal fogadtak, de én mégiscsak a profi világból jöttem, fel kellett mérniük, és talán volt bennük egy kis félsz, hogy nem akarom-e eljátszani a nagy művészt, de mindez már az első este feloldódott.

MN: Nem jelentett problémát az amatőr színészekkel való együttműködés?

HF: Nem, semmit. De Dózsa Erzsi nem amatőr, a brigádtagok is profi színészek, hogy Csákányi Eszterről már ne is beszéljünk, és mi megpróbáltunk segíteni a többieknek.

MN: Mennyire építettek az ön tapasztalataira?

HF: Ezt nem tudom, csak azt, hogy egyenrangú félként kezeltek, mindig megbeszéltük a dolgokat.

MN: Az elkészült produkcióval mennyire elégedett?

HF: Nagyon. Arról pedig nem érdemes beszélni, hogy mi lett volna, ha egy kicsivel több pénz lett volna rá. Biztos vannak hibái, de úgy vagyok vele, mint az ember a saját gyerekével, nem is emlékszem, mikor volt olyan film, amiért ennyire szorítottam. És nagyon büszke voltam a díjra, mert úgy éreztem, hogy ezzel az egész munkát minősítette a szemle.

MN: A munka során mennyire érződött a szegénység?

HF: Nem érződött. Azt tudta az ember, hogy nem lehet kibérelni egy olyan házat, amit a nyereményből vesz a Feri, hanem valaki barátságból kölcsönadta a saját házát, akkor forgattunk, amikor a szülők elmentek otthonról. A ruhákat magunk vittük, időnként még most is előkerülnek ruhadarabok, vagy gondolkozni kezdek, hogy nem volt nekem egy ilyen zakóm? Voltak esetek, amiken kínjában röhögött az ember, például megkérdezte valaki, hogy te, múlt szerdán mi volt rajtad, tőlem, aki azt sem tudom, hogy reggel mit veszek föl. Na, így érződött a szegénység, egyébként pedig csak a barátság és az a jó hangulat, ami minden filmhez kéne. És szinte meghatódtam azon, amikor az a két szerencsétlen felmegy a Gellért-hegyre azzal a Wartburggal, és lenéznek, mert nagyon sok felvételt láttam már Budapestről, de ehhez foghatót csak keveset. Ezt elég gyomorszorítónak éreztem.

MN: Jelentett-e ez a szerep újdonságot vagy szakmai kihívást az eddigi szerepeihez képest?

HF: Volt két dolog, az egyik, hogy amióta a Kisvárost csinálom, azóta engem nem nagyon hívnak filmezni. És volt bennem egy dafke, hogy ha felkérnek egy ilyen jelentős szerepre, akkor azt jól csináljam. Másrészt nagyon tetszett a figura, hiszen én ilyen emberek között nőttem föl, elég jól ismerem őket, és úgy éreztem, hogy valahogy meg kell mutatni ezeket az embereket, akikből szerintem nagyon sok van.

MN: Vidéken nőtt fel ilyen környezetben?

HF: Nem, a Rózsadombon. De pesti prolicsaládban. Igaz, az indítás nem volt proli, mert az apám zenész volt és tisztviselő, de meghalt négyéves koromban, és az édesanyám, aki azelőtt nem dolgozott, nem nagyon kapott munkát, mert nem volt szakmája. Tehát ilyen emberek között nőttem föl, ilyen házban, ami ugyan a Rózsadombon van, de körfolyosós, a gangon volt a klotyó, ahová az egész emelet járt, és az alsó három emelet gyakorlatilag a föld alatt van, mint a kazamaták, csak a negyedikről lehet kilátni az ablakon. Gyerekkorom óta minden nyáron dolgoztam, például a vasútnál, és nagyon szerettem azokat az embereket, szeretem azóta is, és két perc alatt megtalálom velük a hangot, ha találkozunk, pláne ha van valami, ami oldja a feszültséget.

MN: Hét éve megy a Kisváros, és közben az ön epizódszerepe abszolút főszereppé nőtte ki magát.

HF: Igen, az első húsz részben én voltam a nagyevő rendőr, mást se csináltam, csak kajáltam. Úgy az ötödik résznél szóltam, hogy hadd keljek már föl egyszer az asztaltól, ahol alsógatyában ültem, és csak ettem, ettem. Aztán, arra az időre jellemzően, a rendőrök leszóltak, hogy ők nem keresnek annyit, hogy vendéglőben ehessenek, erre kimaradt a vendéglő, de maradt az evés, mert enni kell, és akkor az irodában ettem, de megint szóltak, hogy nincs olyan, hogy a tiszt eszik az irodában. Így lassan elmaradt az evés, de néha visszajátszik, amikor ránézek egy rántott húsra, és felcsillan a szemem. Nem akarom én túlértékelni ezt a sorozatot, de amióta alig készülnek filmek a tévében, amik vannak, azok hamar bedöglenek, illetve nagyon kevés embert használnak, és ez az egyetlenegy, ahol sok, részben vidéki színész kap lehetőséget arra, hogy kamerát lásson. Mert pénzt, azt nem nagyon látunk mostanában.

MN: A sorozatokban szereplő színészek legendákat mesélnek arról, hogy mit jelent az országos ismertség.

HF: Nekem épp tegnap volt egy esetem: esküvőn voltam, és videóra akartam venni a templomból kilépő ifjú párt. És ahogy jöttek ki hármasban, megszólalt a pap: Csak nem Járai őrnagy filmez minket? Ez meg is van örökítve, talán kicsit mozog a kép, mert annyira röhögtem. Megmondom őszintén, én nem gondoltam arra, hogy ez így lesz, azt hiszem, hogy az embernek a színház adja a rangot, az, hogy a Katonában játszik. Persze azt tudtam, hogy az ismertséget a televízió adja.

MN: Nem okoz-e gondot a színházzal való egyeztetés? Most is több nagyon jó szerepet játszik a Katonában, például Peachumot a Koldusoperában...

HF: Eleinte nagyon nehéz volt, mikor Szigetváron forgattunk, ami 250 km. Volt olyan nap, hogy kétszer tettem meg az utat, oda-vissza. Gothár Péter engedett el a legnehezebben, aki arról híres, hogy a saját filmjébe nem adta ki a színészt a saját színdarabjából. A Walpurgis éj második részét próbáltuk vele, amiben az volt a szerepem, hogy "a falnak fordulva, betakarva alszik", mégis azt mondta, hogy szó sem lehet róla. Most a Koldusoperán kívül még két darabban játszom a Katonában, A fösvényből már csak három előadás van hátra, és van még A hóhérok hava. De mindjárt vége az évadnak, és jön a nyár, amikor három helyen is játszom, köztük Szolnokon.

MN: És mikor nyaral?

HF: Akkor. Közben. Imádom ezeket a helyeket.

MN: Lehet, hogy a szolnoki hőskort idézte fel önben a forgatás hangulata?

HF: Persze, mindig ezt keresi az ember a munkájában, hogy jól érezze magát, barátok közt legyen, amit én általában meg is szoktam találni.

MN: Ez lehet az oka, hogy a művész színházi epizódot leszámítva két színházban, pontosabban két társulatban játszott összesen, Szolnokon, majd a Katonában, ami a korábbi Nemzeti társulatából alakult.

HF: Most viszont változás várható, mert elkövettem egy dolgot: szerepet vállaltam Schwajdánál, nem a Tragédiában, hanem a következő előadásban, A viharban. A színházban nem okozott botrányt, de sokak számára talán érthetetlen. Schwajda nekem gyerekkori barátom, tizenhárom éves korom óta. Mindabban, ami történt, én nem akarok állást foglalni, de úgy érzem, annak semmi értelme, hogy ha létrejön valami, az ne minőség legyen, mert azzal senki nem bizonyít semmit. A rendezőket megértem, hogy náluk ez elvi kérdés, de a színészekkel más a helyzet. Én azt gondolom, hogy egy színházat az előadásai határoznak meg. Itt van a Katona, ami nem egy jól épített, kellemes színház, ahol majd megfulladunk, meleg van, és tizenöt éve remekül működik. Gondolom, rólam senki nem tételez fel olyasmit... nem tudom ezt jól megfogalmazni, tehát tudják rólam, hogy én mindig ott voltam, ahol rendes embernek illett lenni. Arról nem beszélve, hogy nekem már nincs időm kivárni, hogy majd tíz év múlva elcsitulnak a dolgok, hiszen hatvanéves vagyok.

MN: Mire számít, milyen következményei lehetnek ennek a döntésének?

HF: Már beszéltem Zsámbékival, ő nem haragudott, megértette, csak a szerződéssel lehet probléma, mert a Nemzeti elsőbbséget élvez. Ez bizonyos fokig érthető, mert sok társulatból jönnek össze az emberek, de megígérték, hogy három hónappal előtte közlik a műsortervet és két hónappal korábban a próbarendet, amihez már lehet alkalmazkodni. Én játszom tovább a régi darabokat a Katonában, és Zsámbéki szeretné, ha a nyitó előadásban is benne lennék. Én ezt magamban eldöntöttem, és vállalom, ha kapok érte a fejemre.

- bori-turcsányi -

Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.

Delejező monstrum

Egy magyar regény, amelyben alig van valami magyar. Bartók Imre legújabb – nem is könnyű összeszámolni, hányadik – könyvének főszereplője a harmincas évei elején járó francia Damien Lazard, aki két év alatt szinte a semmiből robban be a nemzetközi profi sakkvilág szűk elitjébe, üstökösszerű felemelkedése már a világbajnok kihívóját sejteti.

Hatvanpuszta két hintája

Hatvanpuszta két hintáját nem Hatvanpusztán, hanem Budajenőn lengeti a szél egy takaros portán, vagyis egy takaros porta előtt, ez még nem eldöntött száz százalékig.

Két akol

Magyar Péter azt mondta a 444 élő műsorában, hogy egy válságban lévő országban a választási törvény módosítása nem fér bele az 50 legfontosabb kérdésbe. Amennyiben jövőre ők győznek, az éppen annak a bizonyítéka lesz, hogy még ebben az egyfordulós rendszerben, ilyen „gusztustalan állami propaganda” mellett is lehetséges felülmúlni az uralkodó pártot.

„Saját félelmeink rossz utakra visznek”

Kevés helye van kritikának Izraellel szemben a zsidó közösségben. De vajon mi történik a porba rombolt Gázában, és miben különbözik az arab kultúra az európaitól? A Hunyadi téri Ábrahám sátra zsinagóga vezetője egyenesen beszél ezekről a kérdésekről.

Szenes Zoltán volt vezérkari főnök: A NATO-nak át kell vennie a drónvédelemmel kapcsolatos ukrán tapasztalatokat

A NATO alapvetően jól reagált az orosz csali drónok lengyelországi berepülésére, de az eset rávilágít arra, hogy a szövetség még nem készült fel a dróntámadásokra. A NATO-t politikai széttagoltsága is hátrányba hozza az orosz hibrid hadviselés elleni védekezésben – erről is beszélt nekünk a védelmi szövetség déli parancsnokság volt logisztikai főnöke.

„Előbb lövetem le magam, mint hogy letérdeljek”

Az elmúlt fél évben háromszor is országos hír lett Szolnok ellenzéki – MSZP-s – polgármesterének fellépéséből, egy tömegverekedés után például Pintér Sándor belügyminisztertől kért rendőröket a közbiztonság javításáért. Fideszes elődje örökségéről, Szolnok helyzetéről és a nagypolitikáról kérdeztük a 43 éves városvezetőt.