tévésmaci

Farkasok: a Mont L’Escarène-i eset

  • tévésmaci
  • 2024. január 31.

Film

Amikor Sztupa és Troché kettészelték az éjszakát, a vonat minden nagy fánál megállt.

(Ómafa – ugyancsak rég kelt – feljegyzéseiben van egy golyóstollal bekarikázott mondat: Ma már nincsenek ilyen vonatok, tán akkor sem voltak – alkalmasint az éjszakai viszonylatokra gondolt.) Tehát lassan szelték ketté az éjszakát, mely épp’ e lassúság miatt inkább három részre szakadt, a szelés előttire: késő este értek ki a vasútállomásra, s a vonat is késve futott be. Néhányadmagukkal toporogtak a vágányok között, épített peron nem volt, csak a távolban felfénylő szikrákból látszott, hogy nem várnak hiába. Maga a szelés így, minden állomáson és megállóhelyen lecövekelve tényleg sokáig tartott. Pedig kevesen voltak, jó helyet kaptak, egy egész kupé volt az övék a párnás kocsiban. Troché menten le is rúgta a cipőjét, nekivetkezett és elnyúlt a menetirány szerinti üléssoron. Meleg volt, a rendszer túlfűtött minden kocsit, még a folyosókra is jutott az áldásból, de Sztupa magán hagyott sálat, kabátot, csak a kalapját akasztotta fel, s már fordult is ki a kupéból, megállt a szemközti ablaknál, aztán csak bámult, bámult kifelé. Az ablakot nem húzta le, odakinn hideg van, még megcsapja izzadt homlokát a szél, inkább az orrát nyomta oda a koszos üvegre, hogy jobban lásson. Sokkal jobban ugyan nem látott, de párásra lehelte szájmagasságban az ablakot, hogy a kabátujjával időnként letörölje. Sötét volt odakinn, szaladt ellenkező irányba a vakoskodás, ha látott egy-egy fát, bokrot, futó fekete foltok voltak a sötétségben, s ha egy távolabbi falu vagy közelebbi őrház felvillantott valami pisla fényt, az már ünnepnek számított. De Sztupa kitartott. A megállóhelyeken sem volt világítás, ha valahol akadt pár leszálló, Sztupa csak a kocsi közelében tudta követni a botorkálásukat, majd gyorsan belevesztek az éjbe. Hm, ők nem feketébbek a sötétnél, mint a bokrok vagy a fák, őket egyszerűen csak elnyeli, felzabálja, gondolt utánuk Sztupa, de biztos megtalálják a helyüket, gyalogolnak benne kilométereken át. Az állomások sem voltak sokkal különbek a megállóhelyeknél, legfeljebb egy lámpa világított a forgalmi épület ajtaja felett, s belülről szűrődött ki valami, lehetett épp gyertya, mécses fénye vagy asztali lámpa. Három kupéval feljebb egy nő lépett ki a folyosóra, körülményesen rágyújtott, de ő sem húzta le az ablakot, saját magát vagy a cigarettája fel-felizzó parazsát bámulta az ablakban, mást aligha láthatott. Nem fordult Sztupa felé, Sztupát sem érdekelte, ő arra gondolt, hogy a legjobb az egészben ez a lassú szelés, igazán ráér még az éjszaka harmadik felének, tudom, részének az eljövetele, addig lássuk a fekete fákat. Bokrokat.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.

Őrült rendszer, de van benne pénz

  • Szekeres István

Amikor a tavalyi párizsi olimpián a tekvandós Márton Viviana megszerezte a hatodik – igaz, spanyol import – aranyérmünket, Orbán Viktor (noha eredetileg nyolcat várt) SMS-t küldött Schmidt Ádám sportállamtitkárnak: „Maradhat.” A kincstári humor mögül is elővillant a tény, hogy a sportélet is a miniszterelnök kezében van.