tévésmaci

Farkasok: a Mont L’Escarène-i eset

  • tévésmaci
  • 2024. január 31.

Film

Amikor Sztupa és Troché kettészelték az éjszakát, a vonat minden nagy fánál megállt.

(Ómafa – ugyancsak rég kelt – feljegyzéseiben van egy golyóstollal bekarikázott mondat: Ma már nincsenek ilyen vonatok, tán akkor sem voltak – alkalmasint az éjszakai viszonylatokra gondolt.) Tehát lassan szelték ketté az éjszakát, mely épp’ e lassúság miatt inkább három részre szakadt, a szelés előttire: késő este értek ki a vasútállomásra, s a vonat is késve futott be. Néhányadmagukkal toporogtak a vágányok között, épített peron nem volt, csak a távolban felfénylő szikrákból látszott, hogy nem várnak hiába. Maga a szelés így, minden állomáson és megállóhelyen lecövekelve tényleg sokáig tartott. Pedig kevesen voltak, jó helyet kaptak, egy egész kupé volt az övék a párnás kocsiban. Troché menten le is rúgta a cipőjét, nekivetkezett és elnyúlt a menetirány szerinti üléssoron. Meleg volt, a rendszer túlfűtött minden kocsit, még a folyosókra is jutott az áldásból, de Sztupa magán hagyott sálat, kabátot, csak a kalapját akasztotta fel, s már fordult is ki a kupéból, megállt a szemközti ablaknál, aztán csak bámult, bámult kifelé. Az ablakot nem húzta le, odakinn hideg van, még megcsapja izzadt homlokát a szél, inkább az orrát nyomta oda a koszos üvegre, hogy jobban lásson. Sokkal jobban ugyan nem látott, de párásra lehelte szájmagasságban az ablakot, hogy a kabátujjával időnként letörölje. Sötét volt odakinn, szaladt ellenkező irányba a vakoskodás, ha látott egy-egy fát, bokrot, futó fekete foltok voltak a sötétségben, s ha egy távolabbi falu vagy közelebbi őrház felvillantott valami pisla fényt, az már ünnepnek számított. De Sztupa kitartott. A megállóhelyeken sem volt világítás, ha valahol akadt pár leszálló, Sztupa csak a kocsi közelében tudta követni a botorkálásukat, majd gyorsan belevesztek az éjbe. Hm, ők nem feketébbek a sötétnél, mint a bokrok vagy a fák, őket egyszerűen csak elnyeli, felzabálja, gondolt utánuk Sztupa, de biztos megtalálják a helyüket, gyalogolnak benne kilométereken át. Az állomások sem voltak sokkal különbek a megállóhelyeknél, legfeljebb egy lámpa világított a forgalmi épület ajtaja felett, s belülről szűrődött ki valami, lehetett épp gyertya, mécses fénye vagy asztali lámpa. Három kupéval feljebb egy nő lépett ki a folyosóra, körülményesen rágyújtott, de ő sem húzta le az ablakot, saját magát vagy a cigarettája fel-felizzó parazsát bámulta az ablakban, mást aligha láthatott. Nem fordult Sztupa felé, Sztupát sem érdekelte, ő arra gondolt, hogy a legjobb az egészben ez a lassú szelés, igazán ráér még az éjszaka harmadik felének, tudom, részének az eljövetele, addig lássuk a fekete fákat. Bokrokat.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.