(Ómafa – ugyancsak rég kelt – feljegyzéseiben van egy golyóstollal bekarikázott mondat: Ma már nincsenek ilyen vonatok, tán akkor sem voltak – alkalmasint az éjszakai viszonylatokra gondolt.) Tehát lassan szelték ketté az éjszakát, mely épp’ e lassúság miatt inkább három részre szakadt, a szelés előttire: késő este értek ki a vasútállomásra, s a vonat is késve futott be. Néhányadmagukkal toporogtak a vágányok között, épített peron nem volt, csak a távolban felfénylő szikrákból látszott, hogy nem várnak hiába. Maga a szelés így, minden állomáson és megállóhelyen lecövekelve tényleg sokáig tartott. Pedig kevesen voltak, jó helyet kaptak, egy egész kupé volt az övék a párnás kocsiban. Troché menten le is rúgta a cipőjét, nekivetkezett és elnyúlt a menetirány szerinti üléssoron. Meleg volt, a rendszer túlfűtött minden kocsit, még a folyosókra is jutott az áldásból, de Sztupa magán hagyott sálat, kabátot, csak a kalapját akasztotta fel, s már fordult is ki a kupéból, megállt a szemközti ablaknál, aztán csak bámult, bámult kifelé. Az ablakot nem húzta le, odakinn hideg van, még megcsapja izzadt homlokát a szél, inkább az orrát nyomta oda a koszos üvegre, hogy jobban lásson. Sokkal jobban ugyan nem látott, de párásra lehelte szájmagasságban az ablakot, hogy a kabátujjával időnként letörölje. Sötét volt odakinn, szaladt ellenkező irányba a vakoskodás, ha látott egy-egy fát, bokrot, futó fekete foltok voltak a sötétségben, s ha egy távolabbi falu vagy közelebbi őrház felvillantott valami pisla fényt, az már ünnepnek számított. De Sztupa kitartott. A megállóhelyeken sem volt világítás, ha valahol akadt pár leszálló, Sztupa csak a kocsi közelében tudta követni a botorkálásukat, majd gyorsan belevesztek az éjbe. Hm, ők nem feketébbek a sötétnél, mint a bokrok vagy a fák, őket egyszerűen csak elnyeli, felzabálja, gondolt utánuk Sztupa, de biztos megtalálják a helyüket, gyalogolnak benne kilométereken át. Az állomások sem voltak sokkal különbek a megállóhelyeknél, legfeljebb egy lámpa világított a forgalmi épület ajtaja felett, s belülről szűrődött ki valami, lehetett épp gyertya, mécses fénye vagy asztali lámpa. Három kupéval feljebb egy nő lépett ki a folyosóra, körülményesen rágyújtott, de ő sem húzta le az ablakot, saját magát vagy a cigarettája fel-felizzó parazsát bámulta az ablakban, mást aligha láthatott. Nem fordult Sztupa felé, Sztupát sem érdekelte, ő arra gondolt, hogy a legjobb az egészben ez a lassú szelés, igazán ráér még az éjszaka harmadik felének, tudom, részének az eljövetele, addig lássuk a fekete fákat. Bokrokat.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
