Nagy, hízott esőfelhőkre, buborékot verő esőcseppekre vágytak, tócsákra, amerre ellát a szem. Ha nőttek végül pocsolyák, lehetett gyakorolni – tudniillik, a vízen járást. Még nehezebb is volt, mint száraz lábbal átkelni a Sión vagy a Sárvízen, hiszen ha nekimentél a folyónak, már az első lépésnél érezted, hogy ha bokáig merülsz, abból aligha lesz vízen járás. A tócsák viszont oly sekélyek voltak, hogy egy esetleg rosszabbul megválasztott cipőben észre sem vetted, hogy nem a vízen, hanem a vízben jársz. Hohó, megy ez nekem is, kiáltotta egyszer a feszt körülöttük lebzselő Ómafa, de Sztupa és Troché ezen csak kacagtak, mert Ómafa olyan csizmát viselt, melyről bárki joggal hihette azt, hogy most húzta le Dave Hill lábáról, mondjuk, a frufruja is megvolt hozzá. Nem beszélve arról, hogy a tócsajárás viszonylag veszélytelen volt, így az is érthető, hogy Sztupa és Troché ilyen körülmények között igyekeztek megszerezni a megfelelő jártasságot. Ez időbe telt, de megérte. Amikor végre folyóra mentek, már a kislábujjukban volt minden. A Sión és Sárvízen úgy mentek át, mint más az előszobán. De a Dunánál Troché már elkezdett nyafogni, hogy nem lesz ez így jó. Mé’ nem? A patvarba is, átmegyek a túlsó partra, esetleg még át is viszek valamit, és akkor mi van? Áthajtok kocsin a hídon, átvisz a komp, mi értelme van? Ne mondd, Sztupa, hogy jól jön meneküléskor, mert az üldözők nem tudnak a vízen járni, és leszakadnak a parton, mert beülnek egy motorcsónakba vagy átmennek a hídon, aztán nemhogy utolérnek, de le is hagynak. De rendben, nekem jó az is, ha valaminek nincs haszna, ha csak vagány, villogni lehet vele, szédíteni, de akkor is, legyen valami öröm benne. Figyelj, a Duna nem egy távolság, de ha például a Balatonon akarsz átsétálni, hogy integethess útközben a hajókázó német turistáknak, akkor már kilométereket kell menned úgy, hogy sehol útközben egy presszó, ahová beülhetnél. Sehol egy pad, ahol elücsöröghetnél, pedig az nagy móka lenne, ha a vasútállomás padjait is sikerülne megtanítani vízen járni, akkor besétálhatnának azok is a tó közepére, s megülnénk rajtuk, mint galambok. Ómafa itt közbeszólt: de attól, hogy a padok tudnak járni a vízen, tudnak-e az úton is, mert az állomástól a partig is el kell jutni valahogy.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
