Nem azokkal a vekkeróra vezérlésű szarokkal, amelyeket a kísérletek korai szakaszában tömegével állítottak elő, s csak olyan tízpercnyire lehetett velük röpködni előre és hátra, s a legsikerültebb darabjuk is kifújt a félnapi hatótávolságnál, délutánt csinált a délből, estét a délutánból, aztán, ha ennyitől nem robbant le teljesen, akkor vagy visszavitt, vagy csak félig vitt vissza az estéből a délutánba, a délutánból a délelőttbe, vagy meg sem mozdult, s ott maradt vele az este, oszt’ az időutazó keresztet vethetett az elszelelt napszakra. S hát ezek a szerkentyűk a térbeli mozgást sem vitték túlzásba, zárt térben szobáról szobára haladtak, az első kétüléses példány például némi túráztatás után 12.00-kor indult Ómafa nappalijából, s 12.08-kor ért földet nevezett konyhájában, becsületére legyen mondva, hogy közvetlenül a kísérlet előtt Sztupa becsukott minden ajtót a lakásban, s ezek úgy is maradtak végig. Az már kevésbé tűnt előremutatónak, hogy az időutazókat, Sztupát és Ómafát (én vagyok itthon, én leszek az egyik időutazó, mondta Ómafa) a fogadóbizottság vezetője, Troché a hálószobában várta negyed egyre.
De ez a korai szakasz a százasok gyűjtögetésének az idején már a múlté volt, az új időgép szép reményekre jogosított fel mindenkit. Furcsa dolog a tudomány, mondta Sztupa, magam abban a hitben voltam, hogy még határozottan a kísérletezés kezdeti szakaszában járunk, s hosszú út áll előttünk, amikor egyszer csak hipp és hopp, az asztalon hevert a végeredmény. Troché ezúttal sem mondott ellent, talán csak annyiban, hogy ő egy igazán szélsőséges pillanatban érezni vélte, ahogy átbillennek épp a holtponton. Ómafa erre tétova mozdulatot tett, mint a kisiskolás fiú, aki a szíve szerint jelentkezne az órán, de az esze kis késéssel ráparancsol, hogy badarságot fogsz beszélni, s mindenki rajtad röhög majd, így aztán csak félig lendül a karja, s menten visszakapja. Egyébként azt akarta mondani, hogy vajon mi a manó is az a „szélsőséges pillanat”, hogy lehet egy pillanat szélsőséges, de valamit észrevett Troché tekintetében, tán egy szélsőséges pillantást, ami meghátrálásra késztette, így hát beletörődött mindenki, hogy tegnap még a fasorban sem voltak, ma meg már gyűjtögetni kell a százasokat, hogy ne álljanak hülyén a múlt Magyarországában. Megjegyzendő, hogy elsőre azért tették ilyen alacsonyra a lécet, mert százast gyűjteni mégis szaporább munka, mint Lajos-aranyakat, milpengőket és hasonlókat.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
