Fiatal Művészek Klubja, Trafóház: Innovációba invesztálni (Szabó György klubvezető)

szerző
Szőnyei Tamás
publikálva
1996/44. (10. 31.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Október elseje óta a koncertek és mozgásszínházi estek Petőfi Csarnok-beli szervezésében rutint szerzett Szabó György vezeti az FMK-t azzal a Fővárosi Önkormányzat által elviekben támogatott szándékkal, hogy a 35. évén tavaly túlevickélt klubot a múltból a jövőbe vezesse, fejlessze korszerű, kortárs művészeti központtá. Öt éve van rá. Első lépésként az egész kócerájnak ott kéne hagynia a patinás Andrássy úti villát egy még lepattantabb trafóházért, a ferencvárosi Liliom utcában.

Október elseje óta a koncertek és mozgásszínházi estek Petőfi Csarnok-beli szervezésében rutint szerzett Szabó György vezeti az FMK-t azzal a Fővárosi Önkormányzat által elviekben támogatott szándékkal, hogy a 35. évén tavaly túlevickélt klubot a múltból a jövőbe vezesse, fejlessze korszerű, kortárs művészeti központtá. Öt éve van rá. Első lépésként az egész kócerájnak ott kéne hagynia a patinás Andrássy úti villát egy még lepattantabb trafóházért, a ferencvárosi Liliom utcában.

Szabó György: Amit én tervezek, az nagyon kemény menet lesz. Egy rossz helyzetben lévő, évi 7,2 milliós költségvetésű, kis intézményből, a mostani gazdasági viszonyok között iszonyatos nehéz lesz létrehozni egy nagyobb formátumú intézményt. Pedig a kortárs művészeteknek Magyarországon is komoly szükségük lenne valódi térre, egy valós helyre az FMK által szimbolizált, hagyományos gettóállapot helyett. Nemcsak a lepusztult falakra gondolok, hanem arra, hogy egy egész kultúra van itt pinceklub méretbe beszorítva.

Magyar Narancs: Lehet, hogy a Liliom utca a jövő, de ma még az Andrássy úton vagyunk.

SZGY: Pályázatom az átmenetre és a leendő új intézményre szólt. Amíg be nem zárják ezt az épületet, megpróbálok itt is jó dolgokat megvalósítani, noha nagyon szűk a mozgástér: a támogatás kevés, műszakilag teljesen leromlott az épület, a technika gyakorlatilag egyenlő a nullával, nem lehet nagy bevételes rendezvényeket csinálni, a fizetések olyan alacsonyak, hogy alig követelhetek, elég tervszerűtlen a munka, sok a program, de nem eléggé látogatottak, gyenge a promóció. Szeretnék mindezen változtatni, de csodákra nem vagyok képes, és különben sem tudni, lehet, hogy már csak pár hónapig vagyunk itt. Ha eladják az épületet, az átmenet idejére ideiglenes helyen fogunk működni.

MN: Mi értelme lenne a Liliom utcai építkezés idején FMK alcímmel műsorokat szervezni a Petőfi Csarnokban, ami az FMK ideiglenes otthona lenne, ahelyett, hogy azon dolgoznátok, hogy nyitás után az új hely robbanjon?

SZGY: Egyetértek, de tőlem ezt megkövetelik.

MN: Még 1994 májusában Budapest előző vezetése számára kidolgoztál egy koncepciót arról, hogy kortárs művészeti központ lehetne a trafóházból. Hogyan jutottál a Liliom utcába?

SZGY: Azokhoz a külföldi produkciókhoz képest, amelyeket a Petőfi Csarnokba hoztam, nagyon gyengék voltak a hazaiak; zavarba jöttek attól, hogy kikerültek a pincéből, és nem volt terük. Segíteni akartam, hogy legyen hol olyan előadásokat létrehozniuk, amelyek a Csarnokban bemutathatók. Ezért hoztam létre a Műhely Alapítványt, álltam neki próbahelyet keresni, aminek híre ment. 1992-ben Marschall Miklós főpolgármester-helyettes szólt, hogy lenne valami elképzelésük az FMK átalakításáról, keressek egy helyet, amire be lehetne cserélni, és dolgozzak ki egy koncepciót, aminek legelső változatát Barta Andreával és Kentaurral (Erkel Lászlóval - a szerk.) készítettük el. Egy darabig a Tölgyfa Galéria mögötti Pálffy-garázsban gondolkodtunk - nem egyedül, benne volt Szirtes János, Pohárnok Mihály, Mész András és mások is -, de ez kútba borult. Később bejött a képbe a Liliom utcai trafóház, amit először a IX. kerületi önkormányzat odaadott egy fesztiválra egy francia művészcsoportnak, a Resonance-nak. Nagyon fontosnak tartom, hogy művészek kezdték használatba venni, és bebizonyították, hogy még lerobbant állapotában is kiválóan alkalmas erre a funkcióra. Miután a franciák elutaztak, nem zárták be, a magyarok pedig, akik ott maradtak, jól teleszarták. Aztán kirakták őket, az épületet privatizálták, majd mielőtt az új tulajdonos lebonthatta volna, 1994-ben világkiállítási pénzből megvásárolta a főváros. Így indult.

MN: Azóta több mint két év eltelt, ezalatt bőven el lehetett volna adni az FMK mai épületét, és a pénzből rendbe lehetett volna hozni a Liliom utcai házat.

SZGY: Erről most csak annyit mondhatok, hogy nem az én dolgom eladni az épületet, de mindent el fogok követni azért, hogy akikre tartozik a fővárosnál, azok eladják, áron. Nem vagyok ingatlanszakértő, de pár számmal lejjebb, az Andrássy úton 200 millió volt egy ház.

MN: Itt viszont az FMK-n kívül még két bérlő van, az emeleten a Baloldali Ifjúsági Társulás, a pincében és a kertben a Made Inn vendéglő.

SZGY: A BIT korlátlan időre szóló, ingyenes használati jogot kapott a fővárostól, a Made Inn még öt évig, igen kedvező áron bérli a helyet az FMK-tól. Ez nehezíti az eladást.

MN: Hol tart most a dolog?

SZGY: Eddig nagyon lassan folytak az előkészületek. Csak annyit tudok mondani, hogy igazgatóként mindent meg fogok tenni, hogy felpörgessem, motorjává akarok lenni a változásnak. Beszélek ingatlanügynökökkel, felhívom a figyelmüket az épületre, de az eladásra nincs kompetenciám, sok mindent a fővárossal kell egyeztetnem. Minél hamarabb sikerül eladni, annál gyorsabban indulhat az új beruházás. Ha késlekedünk, az infláció betehet az egésznek.

MN: És hogyan sokszorozódna meg a támogatás?

SZGY: A fővárosra és a Művelődési Minisztériumra próbálok majd hatni, hogy értékeljék át a jelenlegi támogatási politikát, miszerint 7,2 millió forintot fordítanak a fővárosi kulturális innovációra - ennyi most az FMK költségvetése. Kulturális innovációról beszélek, mert nevezhetjük a dolgot undergroundnak, avantgárdnak, alternatívnak vagy párhuzamosnak, a lényeg az innováció, abba kell invesztálni. A pályázatomban évi 60 millió forintos költségvetési támogatást írtam le, felét működésre, felét projektekre, amit - saját fundraising (kultúrtarhálási - a szerk.) tapasztalataim szerint még 30 milliós, részben külföldi projekttámogatással lehet kiegészíteni. A 7,2 millióhoz képest ez nagyon komoly tőkebevonást jelentene ezen a területen.

MN: Fel vagy készülve a politikai csatákra, amik ennek a kiharcolásával járnak?

SZGY: Jó lenne a kulturális ügyekből kizárni a politikát, de sajnos ötmillió forint fölött már minden politika. Néha már azt kezdem érezni, hogy búzaszem vagyok egy malomban, és nem tudom, ki őröl. Nekem most két dolgot kell bebizonyítanom: hogy szükség van erre a kortárs művészeti központra, és hogy működni fog.

MN: Milyen érveid vannak?

SZGY: A Petőfi Csarnokban és más helyeken bebizonyosodott, hogy van közönség. Kialakult egy kulturális közeg, a maga értékeivel és gyengeségeivel, kiépülőben van a struktúrája. Ha a politikai, ideológiai jelszó az EU, akkor a kulturális intézményrendszerben is követni kell az egyesült Európa mintáit. Mindenütt léteznek olyan kortárs művészeti központok, amilyenné a Liliom utca fejlődhet, a bécsi WUK, a zürichi Rote Fabrik, a prágai Archa, az amszterdami Melkweg, a berlini UFA Fabrik, a glasgow-i Third Eye Center, a brüsszeli Les Halles, de mondhatnék szlovén és horvát példákat is. Ezek jó része, főleg Nyugaton, házfoglalással indult, és idővel városi intézménnyé vált, Keleten általában kezdettől állami vagy városi finanszírozással működnek. Most utazom Londonba megismerkedni az I.C.A. működésével. Az utolsók között vagyunk a régióban, ahol nincs ilyen intézmény.

MN: Mennyire konkrét elképzeléseid vannak a Liliom utca kialakítására és működtetésére?

SZGY: Legfeljebb tíz-tizenkét ember dolgozna ott, ebben már benne van a takarító is. Egészen konkrét elképzelésem van mindenről, de hogy hogyan fog megvalósulni, azt meghatározza a finanszírozás módja. Azt hiszem, kell három év, míg arra a pontra eljutunk, amikor azt mondhatom, hogy valami ilyesmire gondoltam. Ugyanakkor azért is nehéz ügy ez, mert a magyarországi alternatív kultúra felszívódott, mint itatóspapíron a tinta, csak a nyomai vannak meg: ezeket az embereket újra kell "teremteni", vagy a régieket elő kell hívni. Úgy képzelem a Liliom utcát, mint egy lámpát, amit az éjszakában meggyújtok, és az emberek lassan elkezdenek közelíteni felé. Alapvetően egy befogadó hely lesz, ahol szeretnék minél több stúdiót csinálni: az alkotói lét fogja megszülni az intézmény hangulatát, ami, hangsúlyozom, befogadó tér is. Egy flexibilis doboz, ami szinte minden műfajnak teret enged - legkevésbé talán a rocknak, de azért annak is, elképzelésem szerint inkább a nyári szezonban. Teret szeretnék adni arra, hogy különböző művészetek, különböző művészek találkozhassanak, együtt dolgozhassanak.

MN: És a legfontosabb, a büfé: megoldható, hogy a háznak hozza a hasznot, de ne a közönség lerablásával?

SZGY: Minden büfé úgy működik, amilyen az ellenőrzés: ez kulcskérdés, és azt látom, sehol nem működik normálisan. Ha ezt meg tudom oldani, én leszek az első ebben. De ez még nagyon messze van, odáig el is kell jutni. A pályázatomban a büfének nem a pénztermelő szerepét emeltem ki, hanem a klubjellegét. Persze szeretném, ha az esti programokon a büfé is szép forgalmat csinálna, de nem csak akkor: ha sikerül sok próbatermet építeni, akkor egész nap élet lesz a házban, és így a büfében is.

Szőnyei Tamás

szerző
Szőnyei Tamás
publikálva
1996/44. (10. 31.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...