Tízéves a FolkEurópa kiadó. Boldog születésnapot és sikerekben gazdag túlélést kívánunk neki. Nem mintha olyan nagy bajban lenne, hiszen határon innen és túl az Óperencián is fejet hajt előtte a világzenei szakma. Fonogram-díjakban (Szalóki Ági, Napra, Tükrös zenekar), arany- és platinalemezekben (Makám: Almanach, Anzix, Balogh Kálmán és a Gipsy Cimbalom Band: Aroma, Tükrös zenekar: Vígan legyünk, Bognár Szilvia, Herczku Ágnes, Szalóki Ági: Szájról szájra, Szalóki Ági: Hallgató, Cipity Lőrinc) bővelkedett ez a tíz év, és a külföldi szaksajtó elismeréseiben sincs hiány, legutóbb (2010 júliusában) a Songlines magazin a 12 legjobb világzenei album közé sorolta a Rendhagyó prímástalálkozót. De azért nem fenékig piskóta egy világzenei kiadó élete - derül ki Lelkes András (képünkön a Tükrös együttessel, a jobb szélen) szavaiból.
*
Magyar Narancs: Mi járt a fejetekben a FolkEurópa alapításakor?
Lelkes András: 2000-ben azért alapítottunk kiadót, mert addig nem tudtunk olyan lemezt készíteni, hogy jó legyen. Valami soha nem stimmelt. És akkor leültünk Bandival (Líber Endre, a Tükrös együttes brácsása - a szerk.), és elkezdtünk agyalni, hogy mit kéne másképp csinálnunk. Mitől lesz jó egy lemez? És ahogy belementünk ebbe, pár perc múlva már nem a zenéről volt szó, hanem valami másról. Formálódni kezdett egy kiadó. Aztán persze a tervezgetés során kiderült, hogy szinte mindent másképp kéne csinálnunk, de nem értettünk hozzá. Azt gondoltuk, hogy picit értünk a zenéhez meg a gazdálkodáshoz, szóval érdemes lehet belevágni, mert ez menni fog. Hát nem így történt. Az első holtponton az segített át, hogy jött Kálmán (Balogh, a cimbalmos - a szerk.), zenekarokat hozott, és ő is nálunk akart lemezt készíteni. Annyi bandánk lett hirtelen, hogy rá kellett döbbennünk: az lenne a pálya, ha menedzsmentként is működni tudnánk, vagyis ha képesek lennénk koncerteket szervezni.
MN: Az a holtpont miből adódott?
LA: Mind a ketten dolgoztunk, alig maradt időnk a kiadóra. Ráadásul ez egybeesett a Fonó haldoklási periódusával, és mivel a Fonó terjesztette a lemezeinket, magával rántott minket is a csőd közelébe. Újra kellett építenünk magunkat. Ekkor hoztuk létre két másik kisebb kiadóval saját terjesztő vállalkozásunkat, a Hangvetőt. És úgy gondoltuk, hogy a külföld kifutópályát fog jelenteni hozzá, de nem voltak előttünk működő minták, és hiányoztak hozzá a kinti kapcsolatok is. Visszatérve az indíttatáshoz, mi azt tartottuk szükségesnek, hogy a magyar népzene szélesebb rétegekhez is eljusson. Ahhoz pedig arra van szükség, hogy olyan formanyelvek teremtődjenek, amik ezt lehetővé teszik. Ezen a palettán sok színből komoly hiányaink voltak. A Tükrös jól játszik autentikus népzenét, de az csak egy dolog. Az első komolyabb dobás Kálmáné volt, aki a cimbalomzenekarával magas színvonalon űzi a kelet-európai instrumentális cigányzenét. Aztán következett Szalóki Ági, akinek a tehetsége újabb rétegek bevonását ígérte, majd Both Miki (a Napra zenekar vezetője - a szerk.), szinte teljesen a mi küldetéstudatunkkal. Én úgy nőttem fel, hogy oltári élményeket kaptam attól, hogy milyen komoly dolgok jöhetnek létre népzenei háttérrel. A Syriusszal nem találkoztam, csak Orszáczky Jackie-vel Sydneyben, és azóta is le vagyok döbbenve. De a Barbarót hallottam a maga idejében és a Vízöntőt meg a többieket is. Később, amikor külföldön kapcsolatokat kerestünk, mindig kiderült, hogy milyen sokan ismerik a Vujicsicsot vagy a Muzsikást, és olyankor nagyon büszkének éreztem magam. Meg hitet is adott.
MN: Na jó, de a Muzsikás és a Vujicsics indulása egybeesett egy nemzetközi revivalmozgalommal. Most van-e hasonló erejű hátszél?
LA: A világzene egy popzenei kategória. Ugyanakkor biztos vagyok abban, hogy a közönségét nem lehet egységes közönségként megérinteni, csak rétegenként, más és más zenével. Magyarországon volt egy nagy felívelése a világzenének, de ez csak a helyi eseményekre hatott, a nemzetközi piacot nem rendítette meg a hazai világzenei hullám. Úgy is mondhatnám, hogy nem is jutott el odáig. Ha voltak is próbálkozások, azok egy-egy apróság miatt elhaltak. Ezek az apróságok persze nagyon fontosak. Ahogy a zenészek mögül hiányzott a profi háttér, éppúgy hiányzott a megszülető zenei produktumból is. Vagy a hangosítás nem volt olyan színvonalú, vagy a lemez nem szólt úgy, hogy külföldön betegyék egy rádióba, vagy hiányzott a menedzsment, amely leszervezte volna a koncerteket, vagy hírét vitte volna a zenekarnak. Nekünk nagyon nagy veszteséget okozott, hogy nem álltunk olyan helyzetben, hogy a Szájról szájra hírét jobban el tudjuk vinni külföldre. Nem volt meg hozzá az infrastruktúránk.
MN: Ti ott vagytok a nemzetközi vásárokon. Hogy látod, megmaradt az a kereslet a magyarországi zenékre, mint ami a nyolcvanas-kilencvenes években érződött?
LA: A nyolcvanas-kilencvenes évek hulláma a külföldiek nézőpontja szerint abból állt, hogy a vasfüggöny mögül egy csomó ember kiszabadult, és ez nagyon érdekes volt. Aztán amikor jöttek a szovjet blokk felszabaduló zenészei, akkor már nem voltak olyan érdekesek a magyarok. Én most megint érzek egy kis érdeklődést, csak éppen a lehető legnehezebb pillanatban, amikor alig van fizetőképes kereslet, a világzene pedig rettentően popularizálódott. Ha készíteni akarunk egy videót, akkor ahhoz egy idealizált, lehetőleg női arc kell, nem a palatkai bandára kíváncsiak. Így most két folyamat van párhuzamosan. A világzenei piac szerintem "turistapiaccá" vált, de egyes fesztiválokon azért mutatkozik a tradicionális zene iránt is érdeklődés.
MN: Milyenek a külföldi eladási adatok?
LA: A fő piacainkon a meghatározó előadók lemezei nagyon jól fogytak. Meg tudták duplázni a magyarországi eladásokat. Így például Palya Bea vagy Mitsoura. Jól néztek ki az adatok, csak közben az újságok hanyatlásával elküldték a szabadúszó újságírókat, és a világzenei újságírás ettől teljesen összeomlott. A leghatékonyabb promóció a koncertezés maradt. Franciaország állítólag még jól működik, Anglia rettentően szenved, tizedükre estek vissza a példányszámok. Ha úgy vesszük, mi még egészen jól muzsikálunk. A mai promóciós gyakorlatban még nélkülözhetetlen a lemez.
MN: Példányszámra fordítva mit jelent a siker?
LA: Ha itthon elment belőle ezer, akkor külföldön eladtunk még ezret. Alapvetően három országban: Japánban, Franciaországban és Németországban. A Benelux államok is jók. Amerikában csődbe mentünk.
MN: Egy átlagos kiadvány milyen példányszámban fogy?
LA: Nemcsak a FolkEurópát sorolnám ide, hanem a Hangvető által terjesztett lemezeket is. Oltárian szétnyílt az olló. Amikor a terjesztésbe kezdtünk, voltak gyengén fogyó, középkategóriás és jó lemezek, és érzékelhető átmenet volt köztük. Mára az átmenetek megszűntek, nagy szakadékok támadtak. Vagyis amíg egy Szalóki Ági-lemezből egy év alatt elmegy ezer példány, addig egy középkategóriás lemez háromszáz alatt, a gyengén fogyó pedig ötven alatt van.
MN: Ha nincs pályázati forrás vagy szponzor, mekkora példányszám kell ahhoz, hogy rentábilis legyen egy lemez?
LA: Háromezer alatt nem nagyon tud rentábilis lenni, de ezt három-négy év alatt kell elérni, nem pedig egy hét alatt, mint a popszakmában.
MN: Akkor ez azt jelenti, hogy belátható időn belül nem lehet ebben a műfajban nyereséges lemezt készíteni. Tudják ezt az előadók?
LA: Nem. Ezért aztán egyre inkább arra fordítjuk az erőnket, hogy segítsük az előadókat minden problémájukban, mert a lemezkiadásból már nem finanszírozható, hogy világsztárokká váljanak. Régebben, a lemezpiac hanyatlása előtt még elképzelhető volt. Amúgy nem olyan rosszak a példányszámaink. Angliában vagy Japánban egy ezerpéldányos világzenei lemez épp olyan sikernek számít, mint nálunk, pedig ott jóval nagyobb a vásárlóerő.
MN: Melyek voltak azok a lemezek, amelyekkel úgy érzed, hogy nyomot hagytatok?
LA: Inkább úgy mondanám, hogy melyek azok, amiket még mindig szívesen hallgatok. A saját bandám lemezei természetesen ilyenek, de ilyen a Szalóki Ági Hallgatója, a Szájról szájra és a Naprának mindkét lemeze. Ezek mind mérföldkövek voltak. Ahogy mérföldkő volt a Makámtól az Anzix is. Az újabbak közül nagyon érdekesnek tartom Mohácsy Albert Lili dalai című anyagát, de Balogh Kálmán és Lukács Miklós Cimbalom duója és a Rendhagyó prímástalálkozó is ilyen.
MN: És a jövő?
LA: Eddig mi lelkesedésből dolgoztunk, és az elmúlt időkben még kulturális adót is fizettünk érte, szóval teljesen kilátástalan volt. Most az adja a perspektívát, hogy a következő egy-két évben talán sikerül kiépítenünk azt az élő produkciós pillért, ami újabb szponzorokat és forrásbevonásokat teremthet. Persze nem a lemezkiadás a fontos, hanem az új világ. Mi szeretünk lemezt csinálni, de ha nem lehet, akkor nem lehet.
