Kollmann András rendezõ és stábja mindjárt a balesetet követõen "beköltözött" a kórházba, hogy nyomon kövesse a sportoló emberfeletti vállalkozását: az ugyanis elsõ pillanattól kezdve világos volt, hogy a késõbbiekben Erõss nem a Mátrában szeretne túrázni, hanem ott akarja folytatni, ahol balesete elõtt, vagyis a 8000 méternél magasabb csúcsokon.
A forgatás elején még senki nem tudta, mi lesz ennek a vége, de a film bemutatója idején már közismert volt a hepiend, tehát aki megnézi ezt a másfél órás filmet, elsõsorban arra gondolhat, hogy egy nagy ember csodálatos küzdelmére fizet be.
Valószínûleg erre számíthattak a filmesek, drámára, drámára és drámára, csakhogy Erõss e tekintetben rossz médium. Szenvedélyt éppúgy nem látni rajta, mint szenvedést, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy súlyokat emel, úszik, mûlábat próbál, járni, majd futni tanul, végül hegyet mászik, egyre magasabbat, a 8516 méter magas Lhocénél - ahová bõ egy évvel a balesete után feljutott - nem sok magasabb van a világon.
Csak ámulni tudunk azon, hogy ez a pokoljárás és mennybemenetel Erõss számára mennyire evidens, és bár a felesége megpróbálja felfedni a titkot avval, hogy kimondja: "az ilyen székely srácok nem mutatják ki az érzelmeiket", azért nem lett volna baj, ha a filmes csapat megpróbált volna nemcsak fizikai értelemben is közel férkõzni hozzá. Mert A hópárduc talpra áll csak egy szép, színes filmnapló, ami "kötelezõ olvasmány" lehet mindazoknak, akik valami miatt gödörbe kerültek, de ha már ott volt az a kamera, Erõss Zsoltot is jó lett volna megismerni!
Forgalmazza a Borbálafilm
***
