Pierre Boulle 1963-as regényének első adaptációja, Franklin J. Schaffner 1968-as filmje – az isten tudja, miért – csak kábé tíz évvel a bemutatója után keveredett el Magyarországra. Akkori szokás szerint a filmművészeti értékeket ugyan kétségkívül hordozó, ám a széles közönség orrára csak megszorítások közt köthető mozidarabok vetítőhelyén, a Filmmúzeumban (ma Belvárosi Színház) vetítették – hetekig.
| ||
De tán hónapokig is műsoron volt, s a közönség ugyan szétverte a házat, a csilláron is lógtak, az Astoriáig ért a jegyekért állók sora satöbbi, satöbbi, de ez egyfelől nem volt abban a moziban ritkaság, másfelől piszkosul nem hatotta meg az állami filmforgalmazást. Kellett még három-négy évet várni, hogy A majmok bolygója (épp harminc éve, 1981 augusztusában) eljusson a „rendes” mozihálózatba is. De csak A majmok bolygója.
| ||
Hiszen a maga idejében Schaffner filmje az egész világon hatalmas és megérdemelt siker volt, aminek (logikus és trendteremtő) következtében 1970-től évente jöttek a folytatások, egészen az 1973-as ötödik részig (A majmok bolygója V. – A csata). Hogy aztán emberszabású barátaink (olykor ádáz ellenségeink) üstöllést, 1974-ben a televízióba tegyék át a székhelyüket, ahol egészen 1981-ig majomkodhattak – ugyancsak szép sikerrel és ugyancsak Roddy McDowell vezetésével, mely (emberszerepekben is keresett) színész végig nagy szerepeket vitt az összes mozidarabban. Ne szépítsük, a világ legjobb embermajma volt a vásznon. Mindez persze minélkülünk zajlott, hisz a mondott eredetin kívül a többi majomfilm egészen az érett videókorszakig, illetve az éretlen kereskedelmi televíziózás időszakáig magasnak találtatott nekünk megfelelő helyeken; a forgalmazás úgy tett, mintha az újabb részek nem is léteznének. Az ugyancsak számos folytatást megérő, majd' tíz évvel későbbi Rockyval volt ez még így, leszámítva érthetően a múzeumi kört.
Aztán persze változtak az idők, de túl sokra nem mentünk vele, Tim Burton 2001-re datált, azonos című filmje (az első nekifutás újrája) már a világpremierrel együtt érkezett, s a mostani találkozásunk (Rupert Wyatt A majmok bolygója: A lázadás című munkája, majmászati összefoglalónk voltaképpeni apropója) is csak egy vagy két hetet késett. Azt is csak azért, mert büntiben vagyunk, mint túl fel- s letöltögető ország.
Önépítők és önámítók
Annyiban igaza is volt a magyar filmforgalmazásnak, hogy Schaffner filmje vitathatatlanul kiemelkedő, nyilvánvalóan filmtörténeti jelentőségű alkotás, amit politika ide, politika oda, bűn lett volna kihagyni, s voltaképpen abban is, hogy ha nagyon akarjuk, találhatunk a folytatásokban olyas ideológiai tartalmakat, amik ellene szóltak az ilyen tekintetben ugyancsak mimózaérzékenységű honi kultúrpolitika preferenciáinak, de a dolog veszélyességi fokát illetően nyilván tévedett.
| ||
Nem azért, mert ha behozták volna ezeket a filmeket, akkor nem szélesedik tőlük – a megkívánt zérusnál kicsit jobban – a közönség látóköre, hanem azért, mert az efféle műalkotások már az elkészültükkel, a létezésük hírével is oldották a szocializmushoz beállított lokális sötétségi szintet. Tehát végső soron mindegy volt. Nekik, tudniillik a nézőknek távolról sem, ők lemaradtak valami visszahozhatatlanról, gondoljunk csak bele, mit jelentett 1971-ben egy forradalomról s hetvenkettőben egy egyenlőtlen háborúról ordító metaforákban megfogalmazott, sokakat megszólítani tudó film. Mert ugyan az első rész minden szempontból tekinthető önálló, független műalkotásnak, de az alkotók a siker utáni őszinte megrökönyödésükből (minek a felemás második rész, a Beneath the Planet of the Apes a gyümölcse) magukhoz térve oly koherens műegészt hoztak létre, amely aligha engedte el a nézőjét, míg a dolgok (vagyis az ötödik rész) végére nem járt. Mindezt egy olyan ügyesen megformált időhurok kialakításával, aminek bottal üti a nyomát a sci-fi szcéna azóta is.
| ||
Lehet persze, hogy csak eredendő optimizmusuk tartotta távol a magyar forgalmazókat A majmok bolygója folytatásaitól, hisz ennél a sorozatnál pesszimistább koktél még a negatív utópiák közt sem nagyon akad, voltaképpen minden éppen soros amerikai űrhajó pont olyan, mint Madách Lucifere, oda röpíti utasait, ahol már mindent megevett a fene. E pesszimizmus oltárképe az a híres beállítás, ami tán híresebb, mint maga a film. Amire a nagy Tim Burton is csak egy közepes szóviccel bírt tromfolni, szegény (Abe Lincoln helyett Ape Lincolnnal zárja le moziját). Vannak a játékfilmtörténetnek olyan nagyjelenetei, melyek annyira a köztudat részévé váltak, hogy az is vágja őket, aki az adott filmet nemhogy nem látta, de nem is tervezi megnézni – az első rész végén a parti homokba süllyedt Szabadság-szobor képe bizonyára ilyen. Még akkor is, ha a külsődleges színjátszást hosszú pályája során mindvégig következetesen kultiváló Charlton Heston földre borulását és panaszait („Hát, megtették”, vagy valami ilyesmi az atomháború vonatkozásában) így utólag esetleg meg is spóroltuk volna, bár az a tény, hogy 1968-ban járunk, ma már nézőpontok sokaságából igazolhatja e művészi döntést.
| ||
A történet kezdetben roppant egyszerű, s ahogy bővül, a későbbiekben sem válik bonyolultabbá, inkább csak kiteljesedik, lévén folyamatosan önmagából építkezik, s nem hoz be új szempontokat – ez gyakorlatilag a mai újrázásokra is igaz, s a dicséretükre is válik (Wyatt filmje kisebb kilengésekkel a negyedik rész, A hódítás ügyeit tárgyalja újra). E zárt rendszer a mindenkori önmaga előzményeiből, illetve variánsaiból, illetve a Boulle-mű esetleg korábban elhagyott szálainak visszaszövéséből, átszínezéséből adja ki magát. Ilyenformán az Egyesült Államok egyik kutatóűrhajója a huszadik század hetvenes éveiben jócskán túllépve az idő – eszerint nem is létező – korlátain, valamikor kétezer évvel később kényszerleszállást hajt végre egy idegen bolygón, ahol az asztronauták hosszú bolyongás után némi flórára és faunára bukkannak, a tápláléklánc vert mezőnyében a beszélni képtelen emberrel, a csúcsán pedig az emberszabású majmokkal (csimpánzok, orangutánok, gorillák).
| ||
Nem tévedünk nagyot, ha Boulle szeme elé Jonathan Swift szellemét képzeljük lebegés közben, de ez nem sokat változtat a lényegen, tán csak annyiban, hogy a szerző tett egy nagy szívességet a filmkészítőknek, hisz a Gulliverbe (nem véletlenül az emberiség egyik legnagyobb regénye) mindig is beletörött a bicskájuk – s hiába a technológiák szárnyalása, mérget vehetünk rá, hogy bele is fog. Az viszont akár a huszadik századi szerzők önkéntelen köszönetnyilvánításának is értelmezhető, hogy se kutya, se macska, se hal, se madár – a történetben a majmokon és az embereken kívül csak lovak lépnek fel, bár csupán a szokványosnak mondható hátasi szerepben. A sor elején állók hiánya olyannyira feltűnő volt, hogy egy idő után, konkrétan a harmadik felvonásban (A menekülés) meg is kellett magyarázni.
Egy szó, mint száz, A majmok bolygója írva és vetítve is a szegény ember Gullivere, ami ekként be is tölti a küldetését – például úgy adaptálható, hogy a kellően invenciózus adaptáció hozzátehesse a magáét az eredetihez. Az 1968-as film esetében ebben egészen biztosak is lehetünk – a többi meg már akkor is megcselekedte a tőle elvárhatót, ha ahhoz tett hozzá valamit, amit folytatott –, erre pedig folyamatos garanciát jelentett az emlegetett önépítős módszer.
Jézusom, majom!
Odavetett űrhajósaink a majmok bolygóján villámgyorsan megtapasztalhatják, milyen állati sorban tengődni, illetve milyen sors vár a csodabogarakra, a nehezen kategorizálható egyedekre. Az egyikük azonnal belehal, a másiknak egyszerűen kivágják az agyát, egy, csak egy legény marad talpon a vidéken, ő is csupán magas rangú helyi (csimpánz) támogatóinak köszönhetően. Már ebben az első részben világosabb a napnál is, hogy mire megy ki a játék: az ember mitológiái simán vannak annyira rugalmasak, hogy bárki eljátszhassa bennük a főszerepet. A majmok szemrebbenés nélkül eljátszhatják a teremtést és lefolytathatják az ember hitvitáit, inkvizítorral és eretnekkel. Van egy másik nagyon híres jelenete ennek az első felütésnek, ami azt bizonyítja, hogy jobban is áll nekik a dolog: a döntő pillanatban a majombíróság egyik tagja befogja a szemét, a másik a fülét, a harmadik meg a száját – tényleg nekik van mindez kitalálva. Arról már nem is beszélve, hogy a darwinizmushoz legalább annyi közük van, mint nekünk.
| ||
Ám a majmok e sok emberi huncutsága ekkor még mindig az ember szemszögéből mutatkozik meg, a sorozat nagy truvája pedig épp az, hogy hiába az ember folyamatos kavarása, a kissé tanácstalan második rész után már mindent a majmok nézőpontjából szemlélhetünk, idáig Boulle például egyáltalán nem ragadtatta magát. Egy gyereket váró házaspárt halálra kergetnek a harmadik részben, Boulle-nál ők még emberek, a vásznon már majmok – a néző szinte észre sem vette, mikor állt át. Mikortól szurkol egyértelműen a majmoknak, s válik olyanná, mint a harmadik, negyedik és ötödik rész jó oldalon álló emberszereplői, azaz lett a majomproblémák másodlagos fontosságú hátramozdítója, drukkere – magyarán mikor csináltak majmot belőle az alkotók.
| ||
Az is mélységesen jellemző, hogy e téren a huszonegyedik századi próbálkozások mennyivel gyávábbak, Tim Burton 2001-es – alighanem pályája mélypontját jelentő –, nagy költségvetésű alkotása gyakorlatilag semmit nem bíz a majmokra, legfeljebb annyit, hogy gondosan vigyázzanak a méregdrága maszkjukra, jelmezeikre. Wyatt e mostani nekifutása legalább odáig elmerészkedik, hogy a mű egyértelmű majomhősét nem fokozza le, csak segéderői fontosságát emeli meg teljesen indokolatlanul. Bár a mentségükre legyen mondva, hogy irtóra nem ez, hanem valami egész más izgatta mindkettőjüket. Úgy lehetnek vele, s addig nem is tévednek, hogy A majmok bolygója nagy mű, ám lévén mégiscsak sci-fi az istenadta, fontos, hogy ne maradjon le harminc-negyven év technológiai fejlesztéseiről. Nos, ez a dolog teljes félreértése. A majmok bolygójának a világon semmi köze sincsen a film- vagy a mozitechnika fejlettségéhez – nem az a lényeg, mennyire ugrál csimpánz üzemmódban a csimpánzot alakító rajzolat vagy színész; egyébként ezekben a legújabb trükkösködésekben is: semennyire. Hisz A majmok bolygója ugyan nézhet ki egy nem túl sok pénzből összedobott B mozinak a maga kifejezetten gagyi maszkjaival, meg a bénán ugrabugráló emberszínészeivel, de sajna épp ez benne a poén.
| ||
Hogy itt valami jelmezes misztériumjáték folyik a szemünk láttára – a teremtés és az ember felemelkedésének történetében pedig pontosan az a nagyszerű, hogy minden további nélkül eljátszható vásári majomjelmezben, vagy bármi másban is. Adott esetben csak szebb és igazabb lesz tőle.
Ugyanakkor és éppen ezért ez a mára már jócskán meghaladott technikával összeeszkábált sci-fi, ami látványvilágához például Kuroszavától kölcsönzött bő szemmel (ezt a jó szokást Tim Burton is igyekezett megtartani) számos, de inkább rengeteg sci-finek, pláne posztapokaliptikus hirigfilmnek lett a vizuális ihletője a Mad Maxtől az E.T.-n át a Mátrixig. Burton és Wyatt majmai biztos nem viszik ilyen sokra.
A majmok bolygója – Forradalom kritikája a friss Narancsban olvasható!
