A mester szinte minden művében kulcsmotívum a lidércnyomás, így amikor hírét vettük, hogy az Alice Csodaországbant álmodja filmre, ráadásul 3D-ben, úgy éreztük, eljött az igazság pillanata. Az sem keltett gyanút, hogy a produkciót a Walt Disney Pictures jegyzi, melynek - bár a filmipari érdemei megkerülhetetlenek - komoly szerepe van abban, hogy a klasszikus mesehősök, valahány név a gyermekkönyvtárban Hófehérkétől Micimackóig, meglehetősen sablonossá váltak.
Igazából Disneynek vagy a Disneynek köszönhető, hogy az "eredeti" Alice már régóta nem lakik itt. Lewis Carroll hősére 1951-ben vetődtek rá először, elkészült az egész estés rajzfilmváltozat, nyomában pedig ott lihegett a totális feldolgozóipar, hogy aztán - egy-két kivételtől eltekintve - újabb meg újabb, bárgyú tündi-bündikkel gátolja a fantáziát. Mára Alice csupán egy olcsó tapéta a gyerekszobában: édes kislány mereszti szemét csodálkozón, mellette kedves állatkák. Korda György pókerközvetítéseinek több köze van az eredetihez.
Nos, mindehhez képest Tim Burton filmje valóban az igazság pillanata. De csak ehhez képest.
A rendező a mesét teljesen felforgatta, ám legnagyobb sajnálatunkra inkább a Disney-elvárásokhoz való igazodás jegyében. Linda Woolverton forgatókönyvében Alice immár ifjú hölgy, és egy házassági ajánlat elől menekül vissza gyermekkori játszóterére, hogy a könyvből ismerős figurák, kulisszák és varázsszerek segítségével keveredjen régi/új kalandokba. Naná, hogy az van az üvegre írva: "Igyál meg!", sünlabdával játssza a flamingókrokettet, a királynő és a bolondok is újra uzsonnáznak, ám az eredeti történet jó néhány, kifejezetten Burton kamerája elé kívánkozó lidércnyomásos epizódja - például a könnytó, a "kinőtt" ház vagy a már említett malaccá vált csecsemő - kimarad. Vélhetően ennyi már nem fért bele a "szórakozik a család" klisébe. Így kénytelenek vagyunk beérni egy szimpla 21. századi tündermesével, melyben Alice a várva várt megmentő, aki legyőzi a gonosz sárkányt.
Az illúzió tökéletes, tobzódik a képalkotói fantázia, lenyűgöző a térhatás, nincs kétségem afelől, hogy Burton valóban apait-anyait beletett. Csakhogy a banális és előre kiszámítható történet, a végletekig leegyszerűsített meseszövés miatt mégis csalódás a film, mint "kulturális kaland" jócskán elmarad a várakozástól, és nem említhető egy lapon Carroll művével. Ráadásul Alice szinte a háttérben marad: igaz, hogy nagyon helyes lány a címszereplő Mia Wasikowska, de a rendező - mint oly sokszor pályafutása során - ismét Johnny Deppnek kínál jutalomjátékot, aki a Kalapos szerepében sziporkázhat.
Azt viszont már csak az isten meg Burton és Depp tudja, hogy ez a Kalapos valóban színészi alakítás-e, vagy csupán a megtestesült digitália? Johnnynak leginkább hatalmas, zöldre festett szemére emlékszünk, ami valójában nem más, mint filmtrükk. Ám úgy tűnik, ennek ma már semmi jelentősége nincs. Tetszik, nem tetszik, az Alice Csodaországban már a jövő mozija, ahol a színész valódi képességei lényegtelenné válnak a térhatású illlúziókeltéshez képest. Ma még csak kapkodjuk a fejünket, ha egy tárgy repül ki a vászonról, és tudomásul vesszük, hogy csupán a Disney-féle nagy stúdióknak van pénze a térhatású, digitális parádéra, de holnap ez is hétköznapivá válik. Lefogadom, hogy Burton következő, 3D filmjét már kompromisszumok nélkül, kizárólag saját ötletei és démonai segítségével valósíthatja meg. Az lesz majd az igazi móka.
A Fórum Hungary bemutatója
