Tim Burton rémalakjai

Árvák és ártatlanok

szerző
Iványi Zsófia
publikálva
2010/9. (03. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A gyerekek fejét már igen apró koruktól kezdve meglehetősen brutális, gyilkosságokban és kínzásokban gazdag történetekkel, úgynevezett mesékkel szokás tömni, melyekben egymás lábát tapossák a különféle jó- és kevésbé jóindulatú csodalények; sárkányok, manók, boszorkányok, koboldok - csak hogy a leghétköznapibbakat említsük.

Ez a bizonyos mesevilág minden rémsége ellenére rendkívül toleráns és befogadó: az Óperenciás-tengernek ezen a partján nincs olyan, hogy valaki túl magas, túl kövér, túl zöld vagy épp túl sok feje van; egyszerűen képtelenség furcsának lenni. Képtelenség volt. Aztán jött egy felfoghatatlan frizurájú alak, és majdnem annyira beteges, mint amennyire irigylésre méltó fantáziája szüleményeivel árasztotta el a vásznakat.

A többségükben rendkívül szimpatikus torzók, egyebek mellett oszlásnak indult arák, joviális csontvázak, s gyilkos vágóeszközökben végződő srácok a standard mesék és a valóság földjén egyaránt idegenként mozognak, undorral vegyes riadalmat váltva ki mindkét világ lakóiból.

Deppel

Persze nincs abban semmi meglepő, hogy az emberek sikítva menekülnek a Tim Burton fejéből kipattant figurák elől, az érdekesség az, hogy morbid megjelenésük és fura szokásaik okán a humanoidokat szintén előszeretettel ijesztgető mesefigurák csapatából is ki vannak zárva. Az outsiderlét Burton valamennyi filmjét átjárja, függetlenül attól, hogy az élők vagy a holtak között, esetleg a két világ közti homályzónában bolyonganak a szereplők.

A Batman (1989) kasszadöngető sikerét követő produceri nagylelkűséget kihasználva készítette el legszemélyesebb filmjét, az Ollókezű Edwardot (1990), amelyben arról a tip-top házikók, művészien kivitelezett grillpartik és gondosan ápolt jószomszédi viszonyok keretezte kertvárosi életformáról fest lesújtó képet, amelyben maga is felnőtt. Gótikus kastélya magányából a nyárspolgári idillbe leráncigált hős kéz gyanánt viselt ormótlan pengéinek hála kerül a figyelem középpontjába, és mielőtt még észbe kapna, egyszemélyes cirkuszi mutatvánnyá és unatkozó háziasszonyok vágyálmává növi ki magát. Minden idők legszeretetreméltóbb és legártatlanabb szörnyetege bármit megtenne azért, hogy befogadják: teljesít minden kérést, buzgón vágja a bozótokat, bundákat és frizurákat, de mivel képtelen bevenni az emberek világában oly magától értetődő kanyarokat, előbb veszélyes bűnözővé, majd elpusztítandó rémmé válik a helyiek szemében. A sok smink alól épp csak kilátszó Johnny Depp szeméből egy kölyökkutya szeretetéhsége és szomorúsága árad; játéka olyannyira elbűvölte a direktort, hogy a későbbiekben számos - A halott menyasszony (2005) szinkronjával együtt összesen hat - további alkalommal osztott rá szerepet. A barátias munkakapcsolat mindkét fél számára igen gyümölcsöző: Burton tán az egyetlen rendező, aki képes (és hajlandó) elérni, hogy az alapjáraton meglehetősen jóképű sztár egy cseppet se legyen vonzó a vásznon, amit a szépfiústátusz elől anno hanyatt-homlok menekülő Depp minden bizonnyal örömmel fogad, ugyanakkor a színész megszállott rajongói akkor is befizetnek kedvencük filmjeire, ha a felismerhetetlenségig el van maszkírozva.

Legjobb közös munkájukban a világ legrosszabb rendezőjének választott Edward D. Wood Jr. és ezzel szoros összefüggésben Lugosi Béla előtt tisztelegnek (a nézhetetlen rémfilmeket gyártó direktor munkásságáról és leghírhedtebb filmjéről lásd: B-la - Ed Wood: Kilences terv a világűrből, Magyar Narancs, 2009. december. 10.). A Depp életre keltette, még az ötvenes évek kis költségvetésű horrorjait futószalagon gyártó filmesek között is csodabogárnak számító címszereplőnél lelkesebb és szimpatikusabb rendezőt még nem láttunk a vásznon: Ed Wood a soha ki nem apadó optimizmus és művészi igényességtől mentes elszántság angórapulcsis szobra, aki szinte kizárólag Hollywoodból kivetett különcöket gereblyézett össze produkcióihoz. A jósok, pankrátorok, vámpírladyk és transzszexuális haverok fémjelezte csapat sztárja egyértelműen az akkor már teljesen lecsúszott és elfeledett Lugosi volt (Martin Landau Oscarral jutalmazott játékában), aki barátja kedvéért akár pocsolyákba pakolt óriáspolipokkal is hajlandó volt birokra kelni (a hajdani vámpírkirály morfiumfüggősége mellett a vállalkozást tovább nehezítette, hogy a stáb csak a gumiszörnyet lopta ki a stúdióból, a karjait mozgató motort ott felejtették). Az ilyen és ehhez hasonló baráti szívességek sem sokat lendítettek Wood filmjein, ha lehet, inkább csak még szörnyűbbé tették őket.

Deppetlen

Tim Burtont nem csak különös vonzódása a furcsa szerzetekhez és közeli hozzátartozói, illetve barátai (általában eltorzított formában megejtett) kamera elé lökése teszi hasonlatossá Ed Woodhoz, hanem a horror imádata is; minden egyes filmjére jut több-kevesebb rémség. Ugyanakkor legvérdúsabb alkotásait is jócskán mért humorral és így-úgy becsempészett bájjal egészíti ki, akár fekete mágiával hintett fejvagdosásról (Az Álmosvölgy legendája; 1999), akár C-dúrban előadott kannibalizmusról (Sweeney Todd, a Fleet Street démoni borbélya; 2007) szól a fáma.

A legtöbb halálesetért persze a randa kis földönkívüliek felelősek: a Támad a Mars! című moziban (1996) korra, nemre és hollywoodi státuszra való tekintet nélkül szétlőnek, de minimum félbe vágnak mindenkit, aki szembejön. Bár filmjében mindenki tök hülye, Burton jóval többet ad a Földet mentő elnököket, illetve olajfúró szakmunkásokat felvonultató (akkoriban a tucatjával olcsóbb szellemében gyártott) katasztrófafilmek paródiájánál. Finoman felvitt filmes utalásaival távol tartja magát a sokszor eleve fájdalmas sikerfilmeket elképzelhetetlen mélységekbe butító, jó ideje virágzó paródiagyártó iparágtól. Ezzel szemben - Hollywoodban gyakorlatilag ismeretlen műfajt - szatírát varázsol a folyamatosan vihogó alienek lezavarta tömegmészárlásból, és a barátkozás/menekülés/visszavágás opcióit a lehető legidiótább módon kivitelező szereplőin keresztül tart görbe tükröt az amerikai társadalom elé.

Egyedi történeteit elvarázsolt látványba csomagolva nyújtja át nekünk - akár egy rendhagyó és egyben lenyűgöző karácsonyi ajándékot. A több munkájában is megjelenő nagybetűs ünnep (eddigi) legszórakoztatóbb animációs filmjében kerül a középpontba (mondanunk sem kell: meglehetősen kifacsarodva), amivel rendezőnk, ha úgy vesszük, visszatért a kezdetekhez...

A nyolcvanas évek elején a Disney animátoraként dolgozó Burton hamar beleunt a cukormázzal leöntött állatkák farigcsálásába, saját miniprojektjeit viszont túl horrorisztikusnak találta a stúdió, így valószínűleg mindenki boldog volt, mikor a népszerű Pee Wee Herman (alias Paul Reubens) képében magához szólította a filmipar. Első nagyjátékfilmje, a biciklije után kajtató infantilis negyvenesről szóló (Pee Wee nagy kalandja; 1985) elkészítése után majd' tíz évvel fordult ismét a stop-motion technikához, hogy az íróként és producerként jegyzett Karácsonyi lidércnyomással (1993; a rendező: Henry Selick) riogassa a nagyérdeműt. Bár a Halloween falva szellemi vezetőjeként jegyzett, az ijesztgetésbe belefásult nyakigláb csontváz, Jack Skellington minden igyekezete és a Mikulás elrablása ellenére sem tudja annektálni a karácsonyt, könnyen vigasztalódhat azzal, hogy a főszereplésével készült film megjelenését követően seperc alatt az egyik legkelendőbb árucikké vált; koponyája a mai napig ott vigyorog minden magára valamit is adó sötét lelkű tinédzser pólóján, táskáján vagy épp fülbevalóján. Második egész estés animációjában Burton még inkább kidomborítja a holtak világának magával ragadóan színes és vidám voltát, hisz ha A halott menyasszony kedélyes és szívélyes hullái alkalomadtán előmásznak a föld alól, idefent csak komor szürkeséget, tespedt unalmat és intrikák átszőtte gazságot találnak.

Halottnak lenni azonban még Burton szerint sem mindig fenékig tejfel: ahogy azzal a Beetle Juice (1989) frissiben elhalálozott párocskája is szembesül, a beilleszkedéshez elsősorban a kísértetbürokrácia hivatali szobáinak megjárása, s persze hosszas várakozás szükségeltetik. Hiába szellemesebb (minden értelemben) ez a hivatal a földinél, számot tépni és sorban állni itt sem kellemesebb, így akinek sürgős rémítenivalója akad, az kénytelen a feltűnően visszataszító címszereplőhöz fordulni segítségért. Még a kísértetek között is rettegett és megvetett önjelölt problémamegoldó féktelen tombolása végül persze csak ráveszi a szerelmeseket, hogy saját kezükbe vegyék az ügyet - és ezzel párhuzamosan szemgolyójukat is; magyarul, hogy megtanuljanak végre kísértethez méltón ijesztgetni és egyben csatlakozni a másvilágiak boldog és elégedett társadalmához.

Nyakatekert látás- és gondolkodásmódja alaptételét Burton egyik visszafogottabb filmjében fektette le: a Nagy hal egy folyamatosan lódító gyermeklelkű apa és a racionalitáshoz görcsösen ragaszkodó fia csatározásán keresztül a fantázia kontra valóság örök kérdését járja körül. A szembeállítás túl jól sikerült: a fiú száraz és unalmas világa a mókás lényekben és történésekben bővelkedő apai kalandokat is megfakítja, s csak a nem rövid film legvégén, a cseppet szájba rágott tanulság révén kerekednek felül a csodák. Szerencsénkre Burton számos egyéb, groteszkségükben is szeretnivaló teremtmények benépesítette, egyedülálló képi világú műve bizonyítja, hogy az élet mese nélkül egy fabatkát sem ér. Aki nem hiszi, járjon utána!

szerző
Iványi Zsófia
publikálva
2010/9. (03. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Tim Burton
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Akadozik a szemétszállítás
Káosz és kosz
Radnóti András írása
Ukrajna és a magyar külpolitika
Interjúk
Gőz László, Simon Márton, Zurbó Dorottya
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Kultúra

még több Kultúra...