Volt már ilyen: egy nagyszerű francia film a hamis, ám énekesi ambícióit vaskos pénztárcájának s a kornyikálás helyett a bukszanyitogatás hangjára figyelmező rajongóknak köszönhetően beteljesítő úriasszonyról, akinek környezete végül hiába tartja fenn az elhivatott művészi létezés látszatát, eljön az igazság pillanata, s a lelepleződött önbecsapás tragédiába fordítja a groteszk bohóctréfát. A Marguerite – melynek (kizárólag magyar) alcíme ugyancsak ez volt: A tökéletlen hang – magának az élethazugságnak a modelljét építette fel a valósággal viszonyba kerülni nem akaró dáma történetéből.
A Florence csak kapiskálja, hogy szintén tehetségtelen, egyszersmind tehetős, ezért kínos börleszkké fajuló életét a rajongás, bravózás és megrendelt szembedicsérés Potemkin-díszletei közt végigálmodó milliomos asszonya életében mi a dráma. Pedig ez a film, Stephen Frears új műve ún. megtörtént eseményeken alapul, s ebben adatik jutalomjáték korunk talán legnagyobb női sztárjának, Meryl Streepnek (az annyi megúszós hakni után ezúttal tényleg kiváló Hugh Grant oldalán). Ám az elnagyolt jellemrajzokkal is megelégedő és kliséktől sem idegenkedő, kellemetes Florence, ha többnyire szórakoztató is, könnyekbe és vallomásokba fulladó zárlatával nem csupán pont azzá a giccsé válik, amelynek vonzását a Marguerite oly sikeresen elkerülte, de vállaltan amerikaias „tanulságával” (nem tudott énekelni, de megpróbálta) épp annak az eufemisztikusan kegyesnek nevezett élethazugságnak a diadalát zengi, amelynek törvényszerű kudarcát a francia film leleplezi.
Forgalmazza a Freeman Film
