Film

Florence – A tökéletlen hang

  • 2016. október 15.

Film

Volt már ilyen: egy nagyszerű francia film a hamis, ám énekesi ambícióit vaskos pénztárcájának s a kornyikálás helyett a bukszanyitogatás hangjára figyelmező rajongóknak köszönhetően beteljesítő úriasszonyról, akinek környezete végül hiába tartja fenn az elhivatott művészi létezés látszatát, eljön az igazság pillanata, s a lelepleződött önbecsapás tragédiába fordítja a groteszk bohóctréfát. A Marguerite – melynek (kizárólag magyar) alcíme ugyancsak ez volt: A tökéletlen hang – magának az élethazugságnak a modelljét építette fel a valósággal viszonyba kerülni nem akaró dáma történetéből.

A Florence csak kapiskálja, hogy szintén tehetségtelen, egyszersmind tehetős, ezért kínos börleszkké fajuló életét a rajongás, bravózás és megrendelt szembedicsérés Potemkin-díszletei közt végigálmodó milliomos asszonya éle­tében mi a dráma. Pedig ez a film, Ste­phen Frears új műve ún. megtörtént eseményeken alapul, s ebben adatik jutalomjáték korunk talán legnagyobb női sztárjának, Meryl Streepnek (az annyi megúszós hakni után ezúttal tényleg kiváló Hugh Grant oldalán). Ám az elnagyolt jellemrajzokkal is megelégedő és kliséktől sem idegenkedő, kellemetes Florence, ha többnyire szórakoztató is, könnyekbe és vallomásokba fulladó zárlatával nem csupán pont azzá a giccsé válik, amelynek vonzását a Marguerite oly sikeresen elkerülte, de vállaltan amerikaias „tanulságával” (nem tudott énekelni, de megpróbálta) épp annak az eufemisztikusan kegyesnek nevezett élethazugságnak a diadalát zengi, amelynek törvényszerű kudarcát a francia film leleplezi.

Forgalmazza a Freeman Film

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.

Árvák harca

A jelenből visszatekintve nyilvánvaló, hogy a modern, hol többé, hol kevésbé független Magyarország a Monarchia összeomlásától kezdődő történelmében szinte állandó törésvonalak azonosíthatók.