A cseppmedve ugyan kicsi volt a nagy medvékhez képest, de korántsem annyira, mint azt a neve sugallta, ráadásul korántsem volt veszélytelen. Igazi ragadozó volt, csak nem különösebben izgatta a ragadozás. Ha ragadozni kellett, hát, némi ímmel-ámmal, bár korántsem ügyetlenül ragadozott, s azzal le is tudta a dolgot; a fennmaradást, a fajfenntartást inkább a természetre bízta – arra az áldott jó saját természetére. Mert a cseppmedve csak egy dolgot szeretett igazán, gúlába állni a sajátjaival. Ha kiálltak egy jó gúlát (minél magasabb, annál jobb jelszóval), utána lehetett, hovatovább kellett (a Vadak úgy mondták, kelletett, tán a rím miatt, lehetett/kelletett) menni dugni is, a dugás után meg nagy ebéd jött, mert már a gúlában eléheztek. S épp ez a kétségtelenül hedonista életmód jelentette a legnagyobb veszélyt a cseppmedvékre, akik valószínűleg a testalkatukról kapták ezt az elég hülye csengésű nevet. A cseppalak, a keskeny váll, nagy valag (ezt is a Vadak mondták a rím miatt: alak/valag) bár elsőre ellentmondott a gúlaállítás alapvető követelményeinek, oda épp széles váll kell, hinné az ember, hogy kényelmesen megálljon rajta a szaktárs. De nem, mert a cseppmedvéknek módszerük volt, mellyel a kígyóvállon is úgy álltak (a nyakukban egy másik cseppmedvével), mint a cövek. Ezért párszor ki is próbálták a gúlát igazi kígyókkal, vegyes csapatban, ám ilyenkor az volt a probléma, hogy a kígyók csak a kígyóbűvölők sípjára méltóztattak felegyenesedni, a cseppmedvék meg minden zenét utáltak, leszámítva tán Waylon Jenningsét. Úgyhogy a kígyóvállú cseppmedvéknek bele kellett törődniük, hogy csak magukban gúlázzanak az I’m a Ramblin’ Manre. Sztupának és Trochénak pont ez kellett, de a Vadak mást gondoltak.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
