Magyar Narancs: Nyilván nem mi vagyunk az elsők, akik 1992-es filmje, a Bohémélet folytatását látják a Kikötői történetben. Ismét francia a háttér, és ismét feltűnik Marcel Marx - André Wilms mosolyt nem ismerő alakításában.
Aki Kaurismäki: Először is, Marcel Marx alakját merő lustaságból emeltem át a Bohéméletből, mert így legalább eggyel kevesebb karaktert kellett újonnan kitalálnom. Másodszor pedig azért esett épp őrá a választásom, mert a három testőr közül mindig is a becsületes Athos állt a szívemhez legközelebb. Harmadrészt pedig, és ez itt a lényeg, mindezen túl a Kikötői történetnek az égvilágon semmi köze a Bohémélethez. Eszembe sem jutott.
MN: A Marcelt immár másodjára alakító André Wilms mesélte, hogy az orra segítette hozzá a szerephez. Elmondása szerint a szereplőválogatás egy kocsmában zajlott, és ön csak annyit jegyzett meg, hogy ekkora orral még a zuhany alatt is lehet cigizni. Majd ittak és ezzel az ügy le volt zárva, az övé lett a szerep. Mondja meg, ha nem így történt!
AK: Már miért ne lett volna így! Ezzel az eljárással nemcsak olcsóbb, de jóval szórakoztatóbb is szerepet osztani, mint próbafelvételekkel húzni az időt! Egy orr, bármily nagy is legyen, még soha senkiben nem tett kárt, én legalábbis még soha nem éreztem fenyegetve magam. Nem beszélve arról, hogy egy jelentős orr valóban komoly helyzeti előnyt jelent, már ha az ember szárazon kívánja tartani a cigit, miközben az esőben táncol, sőt még énekel is hozzá. Semmi okom nem volt tehát, hogy akár most, akár máskor bármit is változtassak a jól bevált metóduson. Ráadásul a Juhát és a Leningrad Cowboys Meet Mosest is együtt vészeltük át, mára meg már úgy összecsiszolódtunk, mint két vén gentleman.
MN: Az ivászat szerves része a szereposztási folyamatnak?
AK: A Kikötői történetet gyakorlatilag színjózanul forgattuk le, de azt azért megnyugtató tudni, hogy olyasvalaki a főszereplőm, aki állja a sarat, ha adott esetben egy-két italt le kell gurítania.
MN: Nem ma mondta, de igazoltan ön volt, aki kijelentette, hogy egy filmnek nem szabad 90 percnél hosszabbnak lennie. Ma már megbocsátóbb ez ügyben?
AK: Ma is csak azt tudom mondani, hogy 90 perc bőven elég egy épkézláb történet elmeséléséhez. Hacsak nem valami művészkedő szart akar csinálni az ember. A Ben Hurra persze más szabályok vonatkoznak.
MN: És azok a kijelentései, hogy "csapnivaló filmrendező vagyok", meg hogy "a Leningrad Cowboys menni Amerika a filmtörténet legrosszabb filmje"? Igaz, azt azért hozzátette, hogy csak abban az esetben, ha Sylvester Stallone munkásságát nem számítja. Revideálta már az álláspontját?
AK: Nem én! Ahogy telnek az évek, csak egyre biztosabb vagyok benne, hogy szóról szóra úgy van, ahogy mondtam.
MN: És Stallone? Nem vette zokon?
AK: Tőlem telhetően mindent elkövettem azért, hogy ne kerüljön sor egy ilyen beszélgetésre, és mind ez ideig sikerült is elkerülni.
MN: Mondott olyat is, hogy jó lett volna egy generációval előbb születni, mert akkor tanúja lehetett volna a második világháború alatti ellenállásnak...
AK: A legjobb tudomásom szerint soha ilyesmi nem hagyta el a számat. Csak egy komplett idióta álmodozna arról, hogy háborús időkben éljen. Az viszont valóban tőlem származik, hogy nagyon bírtam volna az ötvenes éveket. Ez volt az utolsó olyan évtized, amit még nem rontott el a tömeges fogyasztásmánia.
MN: A Bohémélet című filmjéből színdarab is készült, sikerrel játsszák az egyik budapesti színházban (az Örkény Színházban - K. G.). Volt alkalma megnézni?
AK: Nyilván csak bánhatom, de nem volt. Egyébként engem is meglepett, hogy hány filmemből készült már színdarab. Gomolygó felhők, A gyufagyári lány, Bérgyilkost fogadtam - mindből színdarab lett. Még a Hamletemből is (Kaurismäki 1987-es filmje - K. G.), ami azért egy kicsit bizarr. De mivel egyiket se láttam, nehéz lenne megítélni, volt-e értelme a dolognak.
MN: Joggal érheti a nepotizmus vádja; a Kikötői történetben a saját kutyájának is fontos szerepet adott. Mit tud felhozni mentségül?
AK: Elismerem, ez valóban kimeríti a nepotizmus tényállását. De mit tegyek, amikor a szomszéd kutyája egy megveszekedetten tehetségtelen dög! Laika viszont nagyszerű színésznő. Semmi sztárallűr, semmi külön óhaj-sóhaj. Egyetlen panaszszava sem volt az egész forgatás alatt.
MN: Még mindig legfeljebb csak egyszer próbál a színészeivel?
AK: Továbbra is csak egyszer, de a helyzet annyiban változott, hogy ma már fel is veszem a próbát, és úgy hívom, felvétel.
MN: És ha a színészek részletesebb magyarázatot igényelnek?
AK: Ha nem túl bonyolult a kérdés, akkor válaszolok nekik.
MN: Azt mondta, minél borúsabban látja a világot, annál optimistább filmeket készít. A Kikötői történet alapján elég borúlátónak kell lennie.
AK: Ha remény sincs már, a pesszimizmusnak sincs értelme.
