Magyar Narancs: A Hap és Leonardot sokféle címkével illették már: a Texploitation is jól hangzik, de a legszebb kifejezés mégiscsak az, hogy „komikus mocsár-noir”.
Michael K. Williams: A buddy movie-t is elfogadom. Ezek azok a filmek, amelyekben két nagyon eltérő habitusú fickó haverkodik össze, és hát Hap és Leonard, bár nagy barátok, nagyon is ellentétei egymásnak. James Purefoy a fehér, liberális és hetero Hap, én meg a fekete, republikánus, meleg Leonard. Buddy movie-ban a nagy kedvencem egy réges-régi, a hetvenes évekből való film, az Uptown Saturday Night. Sidney Poitier és Bill Cosby a két buddy benne. Vagy ott van Richard Pryor és Gene Wilder klasszikus párosa. James egyébként kiválóan utánozza Richardot. De a Bad Boys is e műfaj gyöngyszeme, Will Smithszel és Martin Lawrence-szel. Ezek a fickók mind elválaszthatatlanok, akárcsak Hap és Leonard.
MN: Jó sok évet lehúzott a Drótban, a közmegegyezés szerint minden idők egyik legjobb tévésorozatában. Az ott játszott Omartól hány lépésben lehet eljutni Leonardig?
MKW: Omar és Leonard mérföldekre vannak egymástól, úgy értem, emberileg. Omarnak voltak mély, belső meggyőződésből fakadó szívügyei, de Leonardot baromira nem érdekli semmi, nagy ívben tesz mindenre, legalábbis ezt állítja. Mondjuk úgy, hogy egy kiégett alak. Az ő világa Omaréhoz képest jóval beszűkültebb. Egy másik szinten azért van hasonlóság a két alak között, a fájdalmaikban nyilván nem kevés a rokon vonás. Amit egy fekete meleg férfi megtapasztalhat, azt mindketten megtapasztalták. De egy emberben, szerintem, az a legfontosabb, hogy együttérzésből mennyire futja és hát Omarnak sokkal többre, mint Leonardnak. Szóval, a két fickó tűz és víz. Meg hát Leonard, ugye, nem csak fekete és meleg, de republikánus is. Egy konzervatív „reagenita”.
| ||
MN: Az a nyolcvanas évekbeli, déli, texasi miliő, amiért a sorozat kiérdemelte a megtisztelő mocsár-noir címkét, mennyire a sajátja?
MKW: Nekem ez a vidék kulturálisan azért közelebb van, mint szegény Jamesnek, akinek angol létére az észak-texasiak sajátos életvitelét és hanghordozását kellett elsajátítania. Én Brooklynban nőttem fel, de a család apai ágon délről származik. Gyerekként látogattuk is őket rendesen. Az apám még nagyon is ismerte azt a fajta rasszizmust, szexizmust és bigottságot, amiben Hap és Leonard derékig gázolnak. Engem is beavatott ebbe a világba. Ez egy nagyon amerikai világ. A nyolcvanas években játszódik a sorozat, akkoriban egy fekete és egy fehér férfi barátsága arrafelé még annál is nagyobb visszatetszést tudott kelteni, mint az, ha valaki – a mi sorozatunkban történetesen Leonard – meleg, és nem csinál titkot belőle. Szóval, a déli mentalitás nekem megvan családilag.
MN: És a Nilla Wafers keksz?
MKW: Ez is egy nagyon amerikai dolog, ami egy angolnak semmit sem mond. Ha azt mondom, Nilla Wafers, egy amerikai azonnal tudja, miről van szó. Mindenki vágja, hogy ez a Nabisco nevű cég keksze. James alighanem elveszne egy amerikai szupermarket márkái között. Amit viszont ő hoz otthonról, az a lovaglás. Mert mit tudok én a lovakról? A nagy büdös semmit. Városi macska vagyok, lómentes múlttal. De nem volt mese, fel kellett ülnöm, van lovas jelenetünk is. Nekem a keksz a hazai pálya, Jamesnek a ló.
MN: Mi a magyarázata annak, hogy Leonard meleg fekete létére republikánus?
MKW: Észak-Texas a magyarázata. Leonard egy cowboy. Egy patrióta. Megjárta a sereget, volt Vietnamban. Ruhatára country & western. A régi szép Amerikáról álmodik. Tipikus déli fiú. Az író, Joe R. Lansdale találmánya. Öt-hat haverjából gyúrta össze a figurát. Ő aztán jól ismeri a vidéki Amerikát, azt, hogy az itt élők mire képesek. Határozott vélemény, vaskos texasi akcentus, harcművészeti jártasság – ez Joe. Benne jár már a korban, de nem szívesen állnék ki vele: két perc alatt úgy összehajtogatna, mint más a szennyes ruhát. Fekete, meleg harcművészekkel edzett, szóval Leonardot nem valami bűvészcilinderből rántotta elő.
MN: Van egy híres vágás az arcán, sokszor elmesélte, hogyan szerezte (egy kocsmai dulakodásban pengével megvágták – K. G.). A kezdeti szerepeit is ennek a vágásnak, a keményfiús kinézetének köszönhette…
MKW: Hogy mi van az arcomon?
MN: A híres sebhely…
MKW: Milyen sebhely? Szerintem ott nincs semmiféle sebhely.
| ||
MN: Jó, ha nincs, hát nincs. Akkor beszéljünk Obamáról. A volt elnök deklaráltan nagy rajongója a Drótnak, még elnök korában jelentette ki, hogy a kedvenc szereplője Omar. Tartja a kapcsolatot híres rajongójával?
MKW: A száma nincs a gyorstárcsázási listámban, és semmilyen más listámban sem, de volt alkalmam, nem is egyszer dumálni vele egy kicsit. Legutóbb a büntetőjogi reform ügyében kérte ki a véleményemet. Ha minden igaz, lesznek még közös dolgaink, a My Brother’s Keeper elnevezésű kezdeményezés keretében. Ez egy mentori program, hátrányos helyzetű fiataloknak szól, és részt fogok venni benne.
MN: Filmekről nem beszélgettek az elnökkel?
MKW: Csak kevés időm volt. Így van ez már, ha az ember az Egyesült Államok elnökével fut össze a Fehér Házban. Összesen háromszor találkoztam Obamával, és a harmadik alkalommal büszkén újságoltam az elnök úrnak, hogy ez az első olyan alkalom, hogy józanul állok a színe előtt. Sokan megfeddtek ezért, de olyan jó érzés volt elmondani.
MN: A Hapet alakító James Purefoy anno versenyben volt James Bond szerepéért. Egy fekete James Bondot el tudna képzelni?
MKW: Nagyon is befizetnék egy fekete James Bondra, noha én már valószínűleg túlkoros lennék a szerepre. De amire még inkább befizetnék, az egy női Bond lenne. Egy Jane Bond. Na, az tényleg menő lenne.
MN: Olykor nagy ára van egy sorozatszerepnek; hosszú távú elkötelezettségről van szó, más szerepeket nemigen lehet közben elvállalni. Önnek például Quentin Tarantinót kellett visszautasítania, miközben Chalkyt alakította a Boardwalk Empire-ban (magyar címe: Gengszterkorzó).
MKW: Elmondom, hogy volt. Már csak ketten – én és Jamie Foxx – voltunk a versenyben a Django elszabadul főszerepére. Quentin volt olyan jó, hogy maga mondta el nekem, hogy végül Jamie-t választotta. A visszautasítás mellett volt egy ajánlata is a számomra, egy kisebb szereppel kínált meg a Djangóban. Ezért nem kellett volna senkivel sem versenyeznem, az enyém lehetett volna, ha igent mondok. Boldog lettem volna, ha el tudom fogadni, de nem akartam megbolygatni a Boardwalk Empire forgatását, elképesztő jeleneteket írtak nekem abban a sorozatban, egészen fantasztikusakat. Úgyhogy inkább nemet mondtam Quentinnek. Istenem, ma már senki sem forgat 35 mm-re, talán a Boardwalk volt az utolsó ilyen sorozat! Ehhez persze kellett egy Scorsese is. Ilyen kaliberű emberekkel dolgozni olyan, mint egy mesterkurzus.
MN: Kedvenc Tarantino-film?
MKW: Egyértelmű: a Ponyvaregény. A Travolta–Jackson páros dinamikájából azért bennünk, Jamesben és bennem is van valami. De a Jackie Brown is nagyon ott van.
| Hap és Leonard – Mucho Mojo Jézus nem volt fehér. Randolph Scott meleg volt. Hogy így volt-e vagy sem, azt sem az Isten fia, sem a westernek hőse esetében nem tisztünk megállapítani, de ez egy ilyen sorozat, ahol a szereplők mindenfélét beszélnek a texasi melegben. Az északi sorozatokban röpködő mínuszokban teszik a dolgukat a gonoszok és hülyék, a déliekben ugyanez megy sűrű verejtékcseppek kíséretében – nem nagy különbség. Fent, északon a hólapátolás megy, lent, délen a grillezés: a kemény texasi férfi arról ismerszik meg, hogy egyik kezével a kerti grillt igazgatja, a másikkal a szájából lógó cigit, miközben kisfiúk eltűnéséről esik szó a sercegő steak füstjében. Sok ez egy kicsit? Sok, de ez van, műfaji örökségről beszélünk. Mindenből egy kicsit sok van, délből, fülledtségből és mocsárszagból, épp annyira sok, hogy jól el lehessen játszani velük, és a fiúk elég jól játszanak.
Az első évadban a folyófenéken pihenő pénz körül szabadultak el az indulatok, most meg egy gyerekgyilkos után megy a jó hangulatú hajkurászás. Amolyan déli módra, cowboykalapban, seriffel, templommal, karnevállal. Már csak a guminő hiányzik és a vudu, de nem sokáig: csirkeláb és hajlékony női láb is kerül a történetbe. Ahány láb, annyi szokás, különösen délen: a Hap és Leonard igazoltan hiányzik majd a nagy sorozatforradalomra visszatekintő tanulmányokból, de a maga kategóriájában (mocsár-noir) és a maga műsorsávjában (éjfél előtt nem sokkal) kifejezetten kellemes darab. És akkor még Brian Dennehyről nem is beszéltünk: a kiváló jellemszínész bármilyen mocsárból fenyegetően kimagaslik. Naná, hogy ő a seriff, naná, hogy fehér cowboykalapot visel, naná, hogy nincsen nála súlyosabb alak egész Észak-Texasban, de talán Dél-Texasban sem. A Hap és Leonard 2. évada július 17-én indul az AMC-n. | |||
