A nagy tanulság, hogy filmet rendező filmrendezőről kábé ugyanolyan reménytelen filmet csinálni, mint festő festőről, író íróról vagy zenét szerző zeneszerzőről. Ezért az életrajzi filmek értelemszerűen a nagy ember életéről szólnak, ami önmagában - az életmű nélkül - többnyire meglehetősen érdektelen. Most őszintén, akarja azt bárki is tudni, hogy Hitchcock mikor dugott utoljára Almával, hány százalékkal részesedett a bevételből, vagy szerette-e a pinot noirt? Ha igen, akkor sem a mozi tűnik a legmegfelelőbb helynek az ilyen információk beszerzésére. Aki pedig a rendező Hitchcockra kíváncsi, annak Truffaut beszélgetős könyvéhez érdemes fordulnia, amely évről évre, filmről filmre vezet végig a pályán, tele olyan vérfagylaló izgalmakkal és intimitásokkal, mint a templomtorony fényképezése a Szédülésben, Janet Leigh melltartója a Psychóban vagy Kim Novak az előbbi ruhadarab nélkül.
A Hitchcock közel sem nyújt ennyi és efféle izgalmat, s alkotói valószínűleg a suspense mesterművei és a maguk elég unalmas sztorija közötti ellentmondást érzékelve követik el legnagyobb tévedésüket: hús-vér alakban felléptetik Ed Geint, akinek sorozatmészárlásai a regényt és a belőle készült filmet, a Psychót ihlették. Méghozzá a valóságos Geint, a wisconsini suttyót, aki jóval hitelesebben jelenik majd meg a vásznon másfél évtized múltán, texasi láncfűrészesként. Hitchcock viszont nagyon is tudatosan egy csinos és megnyerő fiatalembert választott a gyilkos szerepére, így semmi nem igazolja, hogy önmagának flanelinges, Freddy Krueger-kalapos tahóként idézze meg.
Ettől az ízlésficamtól meg az alapvető semmitmondástól eltekintve a Hitchcock meglehetősen szórakoztató atelier-darab, elsősorban a színészi játéknak köszönhetően. Anthony Hopkins jól hozza a nyilvánosság előtt a híres-hírhedt rendező szerepét néha a ripacskodásig játszó Hitch szerepét, aki odahaza zugivó, zugevő papucsférje és egyben elkényeztetett, nehezen kezelhető gyermeke a szerető, de szigorú Almának. Akinek szintén megvannak a maga titkos gyengéi. Helen Mirren ismét megcsillogtatja kivételes tehetségét a látszólag eszköztelen alakításra. A temperamentumos Scarlett Johansson nagyon jól beletalál Janet Leigh figurájába. Nem sorolom fel az egész stáblistát.
A Hitchcock érdemei kivált szépen domborodnak a szintén 2012-es The Girl mellett, amely az életrajzi kronológia szerint folytatása az előbbinek, amennyiben a Madarak és a Marnie rendezőjét teszi meg hősének. Az itteni Hitchcock azonban gonosz és kicsinyes despota, aki pokollá teszi a címszereplő, Tippi Hedren életét. Terrorizálja, üldözi a szerelmével, zsarolja, derékba töri egy nagy tehetség pályáját. Hitch nem lehetett könnyű eset, az sem titok, hogy megszállottja volt a skandináv típusú, magas, szőke heroináknak, de hogy közülük miért éppen Hedrent tette tönkre, az a filmből nem derül ki. Azt simán elfogadnánk, hogy ezúttal "a lány" szemszögéből nézzük a dolgokat, de akkor hogyan hallgathatták el azt, hogy a szép modell nulla színészi előképzettséggel kapta meg a Madarak női főszerepét, s nyilván kínszenvedés volt egyszerre megoldania egy komoly feladatot és megszereznie a kellő rutint. A filmbeli Tippi számára ez a probléma egyszerűen nem létezik (még azt is megtudjuk, Ingrid és Grace elbújhat mellette), neki csak a rendező ostromával van baja, amitől nem védi meg a szürke, meghunyászkodó Alma. Az szintén elsikkad, hogy a mai napig tartó pályáján soha senkitől nem kapott akkora lehetőséget, mint a Marnie címszerepe.
Ami a The Girlt végképp hitelteleníti, hogy a történet szerint Hitchcock ad hoc változtatásokat és döntéseket hoz forgatás közben, kifejezetten Tippi gyötrésére. Ezen csak kacagni tud az, aki hallott már valaha a mester munkamódszeréről.
És ezzel vége is a mulatságnak, mert a film amúgy totál humortalan, "Alfie" a rémes limerickjeivel és a szenvelgésével éppoly szánalmas benne, mint a neje vagy a titkárnője. Ezzel szemben a Hitchcocknak és benne Hitchnek is van humora. Kicsit fás, kicsit angolos, de jó.
Hitchcock (InterCom)
The Girl (BBC, HBO)
