Félretéve az önös szempontokat, sőt sértettséget, amiért számtalan moziélményt tett tönkre eddigi életünkben egy-egy oda nem illő magyar hang, infantilisra vagy csak szimplán együgyűre fordított szöveg; s arról sem szólva, hogy mennyi poén vérzett ki vergődve a magyar tolmácsolás mészárszékén, mennyi nyelvi játék bicsaklott egyszerű tahóskodásba - tehát mindezeken túl még attól is tartanunk kell, hogy a magyar szinkronmánia a mindenkori jövő generáció kárára lehet. És láss csodát, mindenféle aggályunk ellenére a Magyar változat mégiscsak egész kellemes műsorórát kerekített e kellemetlenkedő téma köré.
Habár nem tehetjük ki egyértelműen az egyenlőségjelet a magyarság idegen nyelvek iránti passzivitása és a szinkronizálás oly sokat dicsőített hagyománya közé, azért azt sem állíthatjuk, hogy a kettőnek semmi köze sincs egymáshoz. Persze nem azt mondom, hogy Magyarországon kívül nyelvhúsból van a kerítés - elég, ha csak szegény lengyelek alámondási megszállottságára gondolunk, ami valószínűleg mindennek a legalja, semmi pénzért nem cserélnénk velük -, de azért jó lenne ezeket a kérdéseket is felvetni néhanap, ha már úgyis a fél ország elkívánkozik innen. A műsorvezetők (Kovács Gellért és Gyulai Gábor) azonban inkább az érem másik oldalát vizsgálgatják kétheti adásaik alkalmával, s ezt is meg lehet érteni, hiszen egyfelől szórakozni és szórakoztatni akarnak, másfelől meg arról sem ők, sem a meghívott színészek nem igazán tehetnek, hogy ilyen a hagyomány meg a rendszer, ők valószínűleg megpróbálják a legjobb tudásuk szerint elvégezni a megrendelő által rájuk testált munkát.
A televízióban, mondjuk, nehezebb (habár nem egészen ördögtől való) elképzelni a szinkron nélküli világot, mint a moziban - ennek megfelelően rögtön egy tévésorozat bejátszásával indul az adás. A Szívek szállodája című habcsókból hallunk kis részletet, s a műsor vendégét - a sorozatbeli dögös anyukát szinkronizáló - Pápai Erikát csak ezután mutatják be vendéglátói. Innentől kezdve a beszélgetés a kölcsönös lelkesedés vájatában halad előre (Pápai: nagyon szerettük ezt a sorozatot, műsorvezetők: mi is nagyon), de szerencsére az idő múlásával az irónia is egyre gyakrabban buzog fel, így a második félóra már tényleg meglehetősen érdekesen alakul. Bár bizonyos szakmai kérdések nagyjából minden adásban felmerülnek, éppen azért megunhatatlanok, mert a választ magában a színész karakterében kell keresni. Miért sikerült Pápainak minden idegenkedés ellenére jól megoldania mondjuk a Született feleségekből Eva Longoriát, s miért nem az előbbinél jóval izgalmasabb Meryl Streepet? Vagy miért vált Nicole Kidman (aki a szarkasztikus Kovács Gellért szerint "nagyon nagy sztár, és nagyon szereti a botoxot") állandó hangjává úgy, hogy igazán nem szerette meg a színésznő játékstílusát? Talán közrejátszhat, hogy a szerepet játszó másik szerepét és a szerep mögött meghúzódó sztár imázsát egyszerre kell reprodukálnia egy szinkronszínésznek, s ez igencsak egyedi és csavaros helyzet.
És még ha csak ez lenne, de a technikától is nagyban függ minden. Pályakezdése környékéről hozza erre példaként a Kevin Costner fémjelezte Robin Hood szinkronját Pápai. Ez volt élete egyik első ilyen munkája, ennek megfelelően nagyon jól szerette volna csinálni, és azt is hitte, sikerült. Csakhogy a moziban az ő szövegeit alig lehetett hallani, annyira suttogott. Több mint egy évtizednek kellett elmúlnia, míg enyhült a kudarcélmény, és ismét bele mert nézni a filmbe, ezúttal DVD-n. Legnagyobb megdöbbenésére tökéletesen és hangosan beszélt - nyilván a lemezkiadáshoz újrakeverték a sávokat.
Mindezek után se cinikus, se ünneprontó nem szeretnék lenni, mégis azt javaslom, ha legközelebb valaki beteszi otthon a Robin Hoodot DVD-n, azért fontolja meg a feliratos lejátszást.
Magyar változat, MR1-Kossuth rádió, január 28.
