Magyar Narancs: A személyét övező legendák visszatérő eleme személyiségének játékos volta. Mindent képes optimistán, játékosan szemlélni?
Makk Károly: Nem elemzem magam. A döntéseim mindig valamilyen belső kényszerből vagy külső lehetőségből jöttek. Rossz ajánlatokba is belemegyek, hátha tudok belőlük valami jót csinálni.
MN: A filmezés pótszereként fordult a könyvíráshoz? Tavaly jelent meg Szeretni kell című élet- és filmregénye.
MK: Már több mint tíz éve gondolkodtam arról, hogy könyvet kellene írni, de mindenféle dolgok miatt letettem róla. Aztán összetalálkoztam a Kossuth Kiadó vezetőjével, aki elcsípett a kabátomnál fogva. Nem akarsz egy könyvet írni nekünk? – kérdezte. Megkértem Lili lányomat, aki zseniális vágó, nemzedéke szerény, finom egyénisége, tele munkával és barátokkal, hogy vegyen nekem egy diktafont. Többet is kipróbáltam, de annyira mechanikusnak tűnt, hogy inkább kézzel láttam neki az írásnak. Nem tudtam, mivel kezdjem el, végül úgy döntöttem, belevágok a Liliomfival. Amúgy se akartam időrendi sorrendben haladni.
MN: Régi forgatókönyvekre írt.
MK: Ez teljesen véletlen. Tele voltam mondatötletekkel, de nem gondoskodtam elég papírról. Elkezdtem kutatni, és találtam tizenvalahány régi, bekötött forgatókönyvet. Így most ott van a kézírásom Huszárik, Fábri, Bacsó és más neves kollégák „hátán”.
| ||
MN: „Zamatos, izgalmas, néha nehezen elviselhető életem volt” – írja. Mit csinálna másként, ha újra kezdhetné?
MK: Semmit. Mindenki úgy képzeli el a boldogságot, hogy az csupa jó dolog. Olyan, mint Bécs, csak még jobb. Holott az élet abból áll, hogy különböző erők szórakoznak vagy küzdenek egymással: egyéni képességek, érzelmi buktatók, sikeres vagy sikertelen politikai attrakció. A pénzről már ne is beszéljünk! És az ember átéli őket. Mondok egy példát. A Valahol Európában segédrendezője voltam, Radványi Géza kedvence. Kirúgtak a főiskoláról a betiltott úttörőfilm miatt, amit Bacsóval csináltunk. A tanulmányi titkárnő közölte velem, hogy „maga nem szereti a munkásosztályt”. Mire én azt feleltem neki, „ne haragudjon, de nem tudom, mi a munkásosztály. Berettyóújfaluban nőttem fel, tudom, mi a búza, a ló, a tehén. Soha nem jártam gyárban, de amit a munkásosztályról írnak, az nekem nem hiteles.” Kérdezte, mit akarok csinálni, mondtam, elmegyek traktorosnak. Gyerekkorom óta motor- és autóbolond voltam. A titkárnő, akinek a férje a pártközpontban dolgozott, szerzett egy papírt a földművelésügyi minisztériumban, amivel segédvontatósnak mentem. Csupa megcsúszott karakterrel kerültem össze. Egy elhanyagolt villában laktunk szalmazsákon. Felültettek a traktorra, mentem vele egy kört jobbra, egyet balra, mire a traktoros azt mondta nekem: „Apukám, te holnaptól traktoros vagy.”
MN: Sokan a szemére vetették, hogy nem alakított ki saját stílust, minden műfajba belekóstolt, dráma, vígjáték, művészfilm, közönségfilm. A lényeg az volt, hogy filmezzen?
MK: Azt mondanak, amit akarnak. Mindegyik filmemet, még a legrosszabbat is úgy csináltam, hogy benne vagyok a történetben egy gesztussal, egy mondattal, egy tekintettel. Borzasztóan gyanús dolog ebben a szakmában, hogy valaki vígjátékot éppúgy tud csinálni, mint más műfajt.
MN: A Liliomfi kétségtelenül vígjátéki felütést adott a pályájának.
MK: Az egy indulás volt, evidencia mindenfajta gyakorlat nélkül, hogy ez a humor. Nem foglalkoztam a stílussal, a stiláris problémákkal, csak a szöveggel, a színészekkel, a beállításokkal.
MN: A merész húzások közé sorolja, hogy a Liliomfi népszerűsége idején személyesen kért lakást Rákositól?
MK: Nem érdekelt, hogy merésznek tartanak vagy sem. Inkább meggondolatlannak, de eredményesnek gondolom. Csak visszaszereztem Rákositól mindannak a töredékét, amit elvettek a családomtól és tőlem: a leendő lakásomat és a szüleim öregkorát. Tizenhat albérletet megjártam, össze-vissza két jó ingem volt, mert mindenünket elvitték Berettyóújfaluból.
MN: A Szerelem, a Macskajáték évekig nem ment át a cenzúrán. Közben olyan filmeket is kellett forgatnia, amiket magától nem csinált volna. Utólag szégyelli, vagy vállalhatónak tartja őket?
MK: De hát ez a foglalkozásom, a filmcsinálás! Az, hogy művész legyek, nem imponált nekem. Időnként el lehet jutni magasságokba érzelmileg, szakmailag. A filmrendezők egy része és a filmpolitika elsősorban az esztétikát, az irodalmat ismerte, de a celluloid világát nem. Az alkotón keresztül a film elkezdi „csinálni magát”. A Szerelem első része a két asszony, Darvas Lili és Törőcsik Mari közötti időjátékra, emlékképekre épül. De onnantól, hogy Darvas Iván kijön a börtönből, nyílegyenes a sztori. Mikor a kettőt összevágtam, észrevettem, hogy itt valami el van szúrva. Aztán Iván jeleneteibe is belevittem az időjátékot, és abban a pillanatban ez a rész odasimult az elejéhez.
MN: A Szerelem folytatásának szánt Egy hét Pesten és Budán hősnőjéről kiderül, hogy III/3-as ügynök volt. Nem gondolja, hogy ez visszamenőleg hitelteleníti Darvas és Törőcsik szerelmét?
MK: Ez egyszerűen ökörség! Az Egy hét Pesten és Budán egy másik történet arról, hogy ebben az új világban mi mindent vonszol magával az ember a múltjából. Ha csalódást okoz, az legyen a néző pechje! Megengedtem magamnak egy fölényes technikai gesztust. A vágónőm bevágott az idős Törőcsik–Darvas-kettősbe egy képet a Szerelemből. Amikor ezt a két arcot egymás után megláttam, az olyan vizuális és érzelmi kihívást jelentett, hogy benne hagytam a filmben.
MN: Olyan filmek létrejöttéért, mint a Szerelem, a Macskajáték, az Egy erkölcsös éjszaka macska-egér játékot kellett folytatni a hatalommal. A 80-as évek elején a politikai és szexuális tabukat sértő Egymásra nézve már simán átment a rendszeren?
MK: Nemcsak hogy átment, de meghívták Cannes-ba és Amerikába. Itthonról Oscarra nevezték, de a végén Kádár lefújta. Azt mondta, nekünk magyar film ennyit még nem ártott, nem lehet nevezni. Visszavonták a nevezést.
MN: Sokféle filmes kurzust megélt. A Filmalap működéséről, Andrew G. Vajna egyablakos finanszírozási rendszeréről mi a véleménye?
MK: Az egész mozgóképes szakma mást sem tett, csak tiltakozott egy darabig. A magyar filmgyártás el van tolva. Mostanában Vajna kezdett észbe kapni, nyilván nem magától. Megszületett a Saul fia, négyen-öten a nagyok és megbízhatók közül, mint Mészáros Márta, Kamondi Zoltán, forgatnak. Nem látom át, hogy mi vezérel egy olyan intézményt, mint a Filmalap. Az biztos, hogy nem szeretnének még egy 9-es kórtermet, Angi Verát, Megszállottakat, Egymásra nézvét, A tanút, Jancsó Miklós különös példabeszédeit.
MN: A politikai korruptságról szóló Így, ahogy vagytokat a rendszerváltás utáni társadalomkritikus filmek hiánya miatt készítette el?
MK: Minden újságban a legvadabb dolgokat olvasom, ami miatt egy országnak már legalább háromszor fel kellett volna kelnie, nem csak az ágyból, mégsem történt semmi. Ezért csináltam meg az Így, ahogy vagytokat, ami korántsem lett részletekben olyan gazdag és árnyalt, ahogy szerettem volna. Vagy nyolcszor átírtuk a forgatókönyvet, mielőtt hozzákezdtem. Elvállalták forgalmazásra, mégis eltűnt a mozikból. Nemrég volt belőle vetítés a Dunántúli Filmnapokon, ahová rendszeresen szoktak tőlem filmeket kérni. A feleségem azt mondta, már minden filmed csontig le van rágva, ezt még alig látták, vigyék ezt. A nézőknek elmondtam, lehet, hogy helyenként nem világos a történet, mire a vetítés végén megjegyezték, arról szól, ami tegnap történt. Most azon gondolkodom, hogy ugyanazokat a szereplőket berakom egy mai történetbe, mondjuk, egy bírósági tárgyalásba vagy egy halálos autóbaleset egyetlen életben maradt tanújának töredezett visszaemlékezésébe. Persze ezek még csak ötletek. Így utólag korrigálom azt, amit nem tartottam elég jónak. Egyelőre nincs élő ember, aki pénzt adna rá.
MN: Ezenkívül milyen témák foglalkoztatják?
MK: Ebben a mostani ideológiai tobzódásban érdekelne egy olyan történet az elmúlt huszonöt évről, de főleg az utolsó ötről, amiben végre ki lehetne röhögni azt, ami röhögni való. Nagyobb lélegzetűnek gondolom, mint A tanút. Bacsó Péter persze nagyon hiányzik ebből a buliból. Esetleg kiadom könyvben, vagy csak a gyerekeimnek írom meg.
MN: 1989-ben lelkesen vetette bele magát a közéletbe. Mit szól az Orbán-kormány illiberális demokráciájához?
MK: Egy meg nem valósult álom. Itt, hazánkban, e pillanatban az igazi politika nem működik. Nem az ország sorsáról van szó. Minden párt négy években gondolkodik, és már az elején pénzcsencselés folyik közöttük. Egyetlen párt sem jutott el a demokráciáig, az Egyesült Európáig. Kényszerpályán mozog az ország az utolsó huszonöt évben.
MN: Mit jelent önnek az MMA által odaítélt Nemzet Művésze díj?
MK: A filmjeimnek köszönhetem, mást nem adtam érte. De visszatérve az orbáni politikára, tudomásom szerint én készítettem vele az első komoly interjút a lakásunk teraszán 1989-ben. Az akkor diploma előtt álló egykori növendékem, Káel Csaba felhívott, hogy Veszprémben találkozott egy érdekes jogásztársasággal, akiket belevenne a vizsgafilmjébe. „Hozza be őket a főiskolára!” – mondtam neki, de ő közölte, „olyanokat mondanak, hogy nemcsak engem, de a tanár urat is ki fogják rúgni”. „Akkor jöjjenek fel hozzám!” – tanácsoltam neki. Ott ült nálam, a teraszomon a teljes vezérkar: Orbán, Szájer, Fodor. És Orbán két óra alatt egy fantasztikus tervet vázolt fel magukról.
MN: Nyilván nem ártana szembesíteni őket egykori önmagukkal.
MK: Sajnálatos módon itt a tükör már nem segít.
