Film

Az ördögűzőt mindenki látta, és a Francia kapcsolat sem nevezhető éppenséggel elsüllyedt filmnek, de a köztudat ennél több címet ma már nem tart számon William Friedkin 45 éve formálódó életművéből. A 77 éves rendező legújabb filmje alkalmából rámutatunk e helyzet tarthatatlanságára.

Most kerül a mozikba a legifjabb filmrendezőosztály szkeccsfilmje, a nyolc kis történetből összeálló Nekem Budapest. Négy rendezővel beszélgettünk a film születésének nem épp eszményi körülményeiről, a meglehetősen ingadozó színvonalról, és arról is, hogy szerintük miért rosszak a magyar filmek.

Amikor Sztupa és Troché a Gellért tér és az Astoria közt sokasodtak, az idő kilépett helyenként a medréből.

A mozik külföldi műsort adnak, filmszemle sincs; vannak viszont - majdnem érthetetlen okokból, szinte hobbiból készülő, pótlék gyanánt, legjobb esetben a figyelemfelkeltés céljából felszolgált - rövidfilmek fiatal alkotóktól, ha valakinek mégis hiányozna a magyar film.

Egy szuperhős szuperképességek nélkül ma már nem fest furcsán, de ha egy ilyen figuráról szóló műnek nincsen markáns főhőse, az elég nagy hátrányt jelent. Márpedig itt nincs: Stephen Amell tipikus eye candy, édesség minden női szemnek, de ezzel ki is merült minden érdeme; milliomos ficsúr figurája Bruce Wayne és Robin Hood keveréke az előbbi tökössége és az utóbbi népmesei bája nélkül.

Ismerjük fel az alapképletet: soklányos ház, fiúörökös hiányában veszélybe kerülő nemesi birtok, jó házasság(ok)nak köszönhető szerencsés kimenetel! Hát, persze hogy Jane Austen!

Előfordul olykor, hogy az ember valamit nem szeret, mégis érdeklődéssel hallgatja, ha szóba kerül. Vegyük például a szinkronizálást.

Lapunkban nemrég Janisch Attila filmrendező kritizálta az új, "egyablakos" támogatási rendszert és Andy Vajna módszereit, de áttekintésünkből kiderül, hogy a katasztrofális kormányzati feladatmegosztás, az elapadó források és a pályáztatás szempontrendszere legalább annyira fenyegetik a magyar filmgyártás és filmszakmai közélet minden területét.

Ha az első perctől berzenkedünk, hogy kérem szépen, ez nem Tolsztoj, az nem azért van, mert Tom Stoppard forgatókönyvíró nem végezte el rendesen a munkáját. A felvágatlan angol regénybe illesztett míves papírvágó késtől a negyvenfős szénakaszáló bandáig itt van szinte minden, ami képre váltható, csak a hang hiányzik, amely bemutatja a szereplőket és elmeséli a történetüket.