Van valahol egy hely, ahol a legmenőbb halott művészek élvezik az öröklétig tartó room-service-t: itt bulizik Elvis és Andy Kaufman meg a többiek, az élet pedig olyan, mintha Paolo Sorrentino rendezte volna. Mivel erről a helyről filmfelvétel sosem kerülhet ki, Paolo Sorrentino megrendezte a halandóknak szánt verziót is: a még élő nagy művészek luxusmerengőjét, az életen és halálon elmélkedő, nőkről és bőségesebb vizeletáldásról fantáziáló, idősecske művészek exkluzív svájci klubját, egy ötcsillagos, hotelbe oltott elfekvőt, ami kicsit Varázshegy, kicsit Ibiza, kicsit csicsa, de azért elég ízléses. Nagy gondolatok és isiászos testek pihenőhelye e csodás műintézmény, ahol a nagy zeneszerző (Michael Caine) és a nagy filmrendező (Harvey Keitel) bóklászik a magaslati levegőn, régi, meghitt barátságban. Talán orvosi javaslatra, talán a forgatókönyv miatt, napi három ordas közhelynél nem adják alább, de Caine és Keitel kettősét nem a sorrentinói lapos életigazságokért szeretjük, hanem mert a két maestro olyan jól mutat együtt az alpesi tájban. Sorrentino valamiért ambicionálja a beszédet, talán azért, mert ő is érzi, hogy míg az arcok, terek, tájak némajátékával mindenre képes, a szavak szintjén csak valami iskolás bölcsességre futja. Micsoda pofátlanság ez a szavak részéről, hát nem tudják ezek, hogy a mesternek Oscar-díja is van?! Hát szabad így cserbenhagyni egy ekkora művészt? Ezzel azonban nem szaporítanánk a költői kérdések így is magas számát, van belőlük elég e szemrevaló alkotásban, mely letekert hanggal egy igazi, mély értelmű remekmű.
A Mozinet bemutatója
