Magyar Narancs: Az első Vasember-film után tavaly kilenc filmre szóló szerződést írt alá a Marvel céggel. Mennyire akarja magára szabni Nick Fury karakterét?
Samuel L. Jackson: Pedig kezdtem már reménykedni, hogy az életműdíj azt jelenti, ezután nem kell annyit dolgoznom! Furcsa, hogy pont engem találtak meg. Gyerekkorom óta rajongtam a képregényekért, és ezt az egyszemű fickót mindig fehérnek képzeltem.
MN: Az amerikai délen nőtt fel, a faji megkülönböztetés, a szegregáció évtizedeiben. Milyen emlékeket őrzött meg a korszakról?
SLJ: Emlékszem a "niggerek nem léphetnek ide be" kezdetű feliratokra. Rengeteg időt töltöttem a színes bőrűeknek fenntartott két moziban. Ugyanazokat a filmeket láttuk, mint a fehér nézőközönség, csak nekünk megvágták őket, hogy a fekete főszereplő ne üssön pofon senkit.
MN: Környezetében mennyire volt menő színésznek állni?
SLJ: "ceántudomány szakra iratkoztam be, de egy tipikus 60-as évekbeli ramazuri miatt kicsaptak (1969-ben a fekete párduc mozgalommal szimpatizálva elsőévesként részt vett azon a tüntetésen, amelyen kifogásolták, hogy a tanintézet felügyelőbizottságának csak fehér bőrű tagjai vannak - akik két napig nem tudtak kimozdulni az iskolaépületből a demonstráció miatt - K. L.). Amikor visszavettek, átmentem a dráma tagozatra. Volt egy kis dadogásom, sokat jártam beszédterápiára, s a tanárom azt tanácsolta, kezdjek énekelni. Az egyik nagynéném színészeket oktatott, és mivel sosem volt elég fiú az előadásaihoz, mindig adott nekem valami szerepet. Fura maskarákat adtak rám, és megtanítottak szteppelni.
MN: De aztán olyan kemény rendezőkkel forgatott macsófilmeket, mint Oliver Stone, Martin Scorsese, John Singleton, Tony Scott vagy William Friedkin.
SLJ: Mindent magamba szívtam, amit ők mondtak nekem. Mindent! Hogyan váljak eggyé a figurával, milyen kapcsolatot alakítsak ki a többi színésszel játék közben, hogyan váljak láthatatlanná, amikor nem rajtam van a figyelem. Elképesztően nagy kapacitásom van a szövegek betanulására. Játszi könnyedséggel tudok megjegyezni bármit: háromszor elolvasok valamit, és már benne is van a fejemben! Nagyon furcsa, magam sem értem. De nagyon jól jött ez a képességem a színházi éveimben, amikor kétszáz darabban szerepeltem. Nincs sajátos színészi eszköztáram vagy egyéni játékstílusom. Azt hiszem, túl sok filmet és tévésorozatot láttam életemben, ezekből építkezem. De szokásom, hogy kis életrajzokat költök a karaktereimről. Kitalálom, hol nőtt föl az illető, kik voltak a szülei, evett vagy éhezett, okos vagy buta, szolgált-e a hadseregben, voltak-e barátai vagy sem.
MN: Két évtizede megszakítás nélkül öt-hat filmben játszik évente.
SLJ: De csak száz ürgét játszottam eddig a mozivásznon! Világéletemben dolgozó embernek tekintettem magam, és valahányszor véget ér egy forgatás, az az érzésem, soha nem kapok újra lehetőséget. Nem vagyok primadonna, nem kérek sokat, csak azt, hogy érdekes történetekben kapjak helyet. Az állandó munka tart kondiban. Szórakozni és szórakoztatni akarok. Mozinézőnek érzem magam, és amikor elolvasok egy forgatókönyvet, az az első kérdésem: "Kiadnék hét és fél dolcsit erre, hogy megnézzem?" Hajlamos vagyok olyan mozikat bevállalni, amik hasonlítanak gyerekkorom kedvenceire. Rühellem, hogy olyan korban élek, amikor már alig csinálnak westerneket. Pedig azokon nőttem fel! Amikor a Csillagok háborúja-folytatásokban játszottam, azt úgy kezeltem, hogy ez az én kalózos filmem, csak lézerkardot kaptam a szablya helyett. A Mátrixból kimaradtam, másnak adták a szerepet, amit akartam - de hiszek benne, hogy az ember azokat a lehetőségeket kapja meg az élettől, amiknek tényleg meg kell történniük. Tulajdonképpen egész életemben azt csinálom, amit gyerekként játszottam rohangálva-ugrándozva. Csak a James Bond-filmekbe nem jutottam még be, de rajta vagyok a témán!
MN: Nem tűnik válogatósnak.
SLJ: A dolgok nem úgy mennek, hogy mindenre rögtön igent mondok. Rendszerint találok egy másik szerepet a forgatókönyvben, amit sokkal izgalmasabbnak és nagyobb kihívásnak érzek, és meg kell győznöm a producereket, hogy adják inkább azt nekem ahelyett, amivel eredetileg megkerestek. Nem telik el úgy nap, hogy ne olvasnék forgatókönyvet, ehhez minden körülmények között tartom magam.
MN: Sok gyilkost játszott.
SLJ: Azok a pasasok, akiknek a melójuk mások kinyiffantása, köztünk járnak, és nem mondják lépten-nyomon a képedbe: "Hű, de különleges vagyok!" Amikor látjuk őket, szépen elviszik a kölyküket a suliba. Kiérezhetünk ugyan belőlük egyfajta magabiztosságot, de igyekeznek belesimulni a tömegbe, és amikor vége a munkának, bizony ők is igyekeznek haza, nehogy a feleségük veszekedjen velük, amiért nem szerelték meg a budit. Ezt a hétköznapiságot viszem bele a gyilkolós figuráimba.
MN: Igaz, hogy virágokat küldött George Lucasnak, hogy kirimánkodjon belőle egy szerepet a Star Warsban?
SLJ: Mindenkinek küldök virágokat, a házvezetőnőm a tanú rá, de George Lucasnak sosem küldtem virágot. Londonban egy tévés talkshow-ban azt mondtam, nagyon szeretnék dolgozni vele, s ez a fülébe jutott. Meghívott a ranchára. "Eljátszom én neked az egyik storm troopert, elrejtőzöm a sisak mögé, és senkinek sem kell az orrára kötni, hogy benne voltam a filmben!" De ő erősködött: "Nem, nem, majdcsak találok neked valami szerepet!"
MN: Sidney Poitier Oscarja után Morgan Freeman jelölései 1988-ban és 1990-ben újabb áttörést jelentettek a színes bőrű színészeknek a filmszakmában. Önre 1995-ben került sor, amikor a Ponyvaregényért nominálták.
SLJ: Amikor 1976-ban New Yorkba érkeztem, felléptem a Shakespeare-fesztiválon, ott találkoztam Morgannel. Hamarosan a helyettese lettem, vagyis a második szereposztás. Emlékszem, ahogy figyeltem a kulisszák mögül, milyen könnyedséggel vett magára különféle karaktereket. Éreztem, nekem is ilyen előadóművésszé kell válnom, hogy a családom meg a haverjaim ne úgy bökjenek rám a nézőtérről: "Nézzétek, ott van Sam!"
MN: Ha önről írnak, mindig felbukkan az a szó, hogy "cool".
SLJ: Cool vagy menő csávónak lenni annyi, mint jól érezni magad a bőrödben. Szeretem, ha kitalálhatom a szerepeim külsejét, imádok öltözködni, órákat tudok eltölteni nézelődéssel butikokban meg a flancos divatbemutatókon. Néha még modellnek is felkér egy-egy divatház!
MN: Melyik volt az igazán sorsdöntő pillanat a pályáján?
SLJ: Egyértelműen a Dzsungelláz (1991)! Spike Leevel egy suliba jártunk, és amikor ő New Yorkba jött, én már egy ideje dolgoztam a színpadon. Megkeresett, hogy nem akarnék-e filmezni vele. Az összes haverom benne volt a produkcióban, hát én sem maradhattam ki. Nem kellett sminket viselnem a drogos Gator szerepében, mert éppen egy héttel azelőtt jöttem ki az elvonóról. Ugyanis két évig megállás nélkül kokóztam és ittam. Nemcsak azért volt irtó fontos nekem ez a szerep, mert korábbi önmagamat játszhattam el, hanem mert ez lett az első művészi próbatétel, aminek úgy mentem neki, hogy nem volt anyag a szervezetemben. Egészen katartikus élmény volt! Azóta tiszta vagyok. Idestova húsz éve. A Dzsungelláz eljuttatott Hollywoodba, a Ponyvaregény megerősítette a renomémat, és a Die Hard révén nemzetközi hírnevet szereztem.
MN: Quentin Tarantino házi színészének számít, a Becstelen Brigantykban viszont csak narrátor lett.
SLJ: Volt a forgatókönyvben egy szerep, amit franciául beszélő néger színészre írtak. Mielőtt Quentin elment Németországba, felhívott, és azt próbálta kiszedni belőlem, ismerek-e valami jó színes bőrű színészt Franciaországban. "Igen." És ki lenne az? "Hát én! Moi! Fonetikusan bármit bebiflázok neked!" Végül mégiscsak megneveztem neki néhány színészt, akit ismerek.
MN: Közeli barátja Tarantino?
SLJ: Eddig legalábbis majdnem mindig berakott a filmjeibe! Már a Kutyaszorítóban (1992) szereplőválogatásán is próbálkoztam. Vele és Lawrence Benderrel (Tarantino színészből lett producerével - K. L.) adtam elő a jelenetet. De ez a két tökkelütött fickó egyáltalán nem tudott játszani. Ekkor még nem tudtam, hogy Quentin a rendező. Nagyon rossz érzéssel jöttem el, mert úgy éreztem, ha nem ilyen barmokat adnak mellém, akkor simán enyém lehetne a szerep! A következő Sundance Filmfesztiválon megnéztem a filmet, aztán elindultam a rendezőhöz, hogy gratuláljak, és elmondjam neki, rohadtul tetszett, annak ellenére, hogy nem kaptam benne szerepet. Ránézek Quentinre: "Várjá' má', de hát mi találkoztunk!" Akkor esett csak le nekem, hogy mi az ábra. Erre ő: "Nagyon tetszett, amit a meghallgatáson csináltál, és éppen most írok neked egy szerepet a következő filmembe." Elképedtem. "Nekem? De hát nem is ismersz engem!" "Dehogynem!" - mondta ő. Ez lett a Ponyvaregény. Attól kezdve csak kellemes élményeink vannak egymásról.
