A kvízkérdések és keresztrejtvények új érájába érkeztünk, többé nemigen lesz olyan, hogy valaki egy kultúrvita hevében azt találja mondani – akarva-akaratlan kiállva az amerikai filmgyártás hímsovinizmusa mellett –, hogy „mondj egyetlenegy híres női rendezőt”, és a másik majd nem tud.
Aki képzel
Greta Gerwig egyrészt formálója, másrészt (nagyobbrészt) tipikus terméke a nemzedékének. Hosszasan lehetne boncolgatni az Y generáció világszemléletének ok-okozati összefüggéseit, de az tény, hogy kiábrándulás a műviségből és az ideális utáni eredménytelen hajsza fásultsága igencsak meghatározza. De mi marad, ha a tökéletességet dacból lerángatjuk a piedesztálról? Nos, a hétköznapit ültetjük a helyébe, az önreflexiót megtesszük főerénynek, így az elcseszettség az új szexepil, és a hiba az új érték. Ebben a világban, annak is egy szűk, sacramentói szobájában formálódik Greta Gerwig vallásos kisemberek gondos keze alatt, akik ha mást nem is, legalább teret tudtak biztosítani lányuk művészi ambícióihoz. Neki pedig több se kellett, drámaszakkörrel dúsított középiskolai tanulmányai után már repült is New Yorkba. Drámaírónak készült, de nem vették fel a szakirányú képzésre, így színészetet tanult. Kis költségvetésű filmekben kezdte, ám a játék önmagában sosem volt elég neki, ezért a 2007-es Hannah Takes the Stairs című filmnek már nem csak főszereplője, de társírója is lett. Noha számos filmben szerepelt, és még olyan színészek sem tudták ellopni tőle a fényt a vásznon, mint Adam Driver, Elle Fanning, Julianne Moore vagy Ethan Hawke, a fókuszt érdemes a kamera mögött végzett munkájára irányítani, mert az nem csak a nézők számára meghatározóbb, de mint tudjuk, Gerwig az szeretne lenni, akit elképzel, nem pedig az, akit elképzelnek.
Művei olyan nagy mértékben dolgoznak saját megéléseiből, hogy kis túlzással kijelenthető, aki elolvasta a CV-jét, az gyakorlatilag a filmjeit is látta. Persze, ki hibáztatná, hiszen ha már nem a nagy sztorikat hajkurásszuk, akkor jó a sajátunk is, az legalább valódi, az átélhetőség pedig komoly adu minden alkotó kezében. Ha ráadásként még azt is képes elérni az illető, hogy ne csak beleéljük magunkat a főszereplője helyzetébe, de titkon jobbnak is érezzük magunkat nála, akkor a termék már el is van adva. Persze nem ennyire profitorientált (és számító) az a mumblecore, amelynek Gerwig az egyik meghatározó alakja. A szubzsáner az alacsony költségvetéssel, ám annál nagyobb ambícióval rendelkező fiatalok filmművészeti újítása, amely az események és a látvány helyett a nyers, naturalisztikus játékra és jórészt improvizált párbeszédekre épít. Gerwig találkozása Joe Swanberggel több ilyen filmnek is megágyazott, az említett Hannah Takes the Stairs után a színésznő már mindenre ráteszi a kezét, még a rendezőre és a székére is.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
