Greta Gerwig pályaképe

Írta, rendezte és megélte

Film

Örökre beírta magát a filmtörténetbe, nem csak az ötödik nő a világon, akit rendezői Oscar-díjra jelöltek, de az első nő, akinek a filmje több mint 1 milliárd dollárt hozott.

A kvízkérdések és keresztrejtvények új érájába érkeztünk, többé nemigen lesz olyan, hogy valaki egy kultúrvita hevében azt találja mondani – akarva-akaratlan kiállva az amerikai filmgyártás hímsovinizmusa mellett –, hogy „mondj egyetlenegy híres női rendezőt”, és a másik majd nem tud.

Aki képzel

Greta Gerwig egyrészt formálója, másrészt (nagyobbrészt) tipikus terméke a nemzedékének. Hosszasan lehetne boncolgatni az Y generáció világszemléletének ok-okozati összefüggéseit, de az tény, hogy kiábrándulás a műviségből és az ideális utáni eredménytelen hajsza fásultsága igencsak meghatározza. De mi marad, ha a tökéletességet dacból lerángatjuk a piedesztálról? Nos, a hétköznapit ültetjük a helyébe, az önreflexiót megtesszük főerénynek, így az elcseszettség az új szexepil, és a hiba az új érték. Ebben a világban, annak is egy szűk, sacramentói szobájában formálódik Greta Gerwig vallásos kisemberek gondos keze alatt, akik ha mást nem is, legalább teret tudtak biztosítani lányuk művészi ambíciói­hoz. Neki pedig több se kellett, drámaszakkörrel dúsított középiskolai tanulmányai után már repült is New Yorkba. Drámaírónak készült, de nem vették fel a szakirányú képzésre, így színészetet tanult. Kis költségvetésű filmekben kezdte, ám a játék önmagában sosem volt elég neki, ezért a 2007-es Hannah Takes the Stairs című filmnek már nem csak főszereplője, de társírója is lett. Noha számos filmben szerepelt, és még olyan színészek sem tudták ellopni tőle a fényt a vásznon, mint Adam Driver, Elle Fanning, Julianne Moore vagy Ethan Hawke, a fókuszt érdemes a kamera mögött végzett munkájára irányítani, mert az nem csak a nézők számára meghatározóbb, de mint tudjuk, Gerwig az szeretne lenni, akit elképzel, nem pedig az, akit elképzelnek.

Művei olyan nagy mértékben dolgoznak saját megéléseiből, hogy kis túlzással kijelenthető, aki elolvasta a CV-jét, az gyakorlatilag a filmjeit is látta. Persze, ki hibáztatná, hiszen ha már nem a nagy sztorikat hajkurásszuk, akkor jó a sajátunk is, az legalább valódi, az átélhetőség pedig komoly adu minden alkotó kezében. Ha ráadásként még azt is képes elérni az illető, hogy ne csak beleéljük magunkat a főszereplője helyzetébe, de titkon jobbnak is érezzük magunkat nála, akkor a termék már el is van adva. Persze nem ennyire profitorientált (és számító) az a mumblecore, amelynek Gerwig az egyik meghatározó alakja. A szubzsáner az alacsony költségvetéssel, ám annál nagyobb ambícióval rendelkező fiatalok filmművészeti újítása, amely az események és a látvány helyett a nyers, naturalisztikus játékra és jórészt improvizált párbeszédekre épít. Gerwig találkozása Joe Swanberggel több ilyen filmnek is megágyazott, az említett Hannah Takes the Stairs után a színésznő már mindenre ráteszi a kezét, még a rendezőre és a székére is.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.