Greta Gerwig pályaképe

Írta, rendezte és megélte

Film

Örökre beírta magát a filmtörténetbe, nem csak az ötödik nő a világon, akit rendezői Oscar-díjra jelöltek, de az első nő, akinek a filmje több mint 1 milliárd dollárt hozott.

A kvízkérdések és keresztrejtvények új érájába érkeztünk, többé nemigen lesz olyan, hogy valaki egy kultúrvita hevében azt találja mondani – akarva-akaratlan kiállva az amerikai filmgyártás hímsovinizmusa mellett –, hogy „mondj egyetlenegy híres női rendezőt”, és a másik majd nem tud.

Aki képzel

Greta Gerwig egyrészt formálója, másrészt (nagyobbrészt) tipikus terméke a nemzedékének. Hosszasan lehetne boncolgatni az Y generáció világszemléletének ok-okozati összefüggéseit, de az tény, hogy kiábrándulás a műviségből és az ideális utáni eredménytelen hajsza fásultsága igencsak meghatározza. De mi marad, ha a tökéletességet dacból lerángatjuk a piedesztálról? Nos, a hétköznapit ültetjük a helyébe, az önreflexiót megtesszük főerénynek, így az elcseszettség az új szexepil, és a hiba az új érték. Ebben a világban, annak is egy szűk, sacramentói szobájában formálódik Greta Gerwig vallásos kisemberek gondos keze alatt, akik ha mást nem is, legalább teret tudtak biztosítani lányuk művészi ambíciói­hoz. Neki pedig több se kellett, drámaszakkörrel dúsított középiskolai tanulmányai után már repült is New Yorkba. Drámaírónak készült, de nem vették fel a szakirányú képzésre, így színészetet tanult. Kis költségvetésű filmekben kezdte, ám a játék önmagában sosem volt elég neki, ezért a 2007-es Hannah Takes the Stairs című filmnek már nem csak főszereplője, de társírója is lett. Noha számos filmben szerepelt, és még olyan színészek sem tudták ellopni tőle a fényt a vásznon, mint Adam Driver, Elle Fanning, Julianne Moore vagy Ethan Hawke, a fókuszt érdemes a kamera mögött végzett munkájára irányítani, mert az nem csak a nézők számára meghatározóbb, de mint tudjuk, Gerwig az szeretne lenni, akit elképzel, nem pedig az, akit elképzelnek.

Művei olyan nagy mértékben dolgoznak saját megéléseiből, hogy kis túlzással kijelenthető, aki elolvasta a CV-jét, az gyakorlatilag a filmjeit is látta. Persze, ki hibáztatná, hiszen ha már nem a nagy sztorikat hajkurásszuk, akkor jó a sajátunk is, az legalább valódi, az átélhetőség pedig komoly adu minden alkotó kezében. Ha ráadásként még azt is képes elérni az illető, hogy ne csak beleéljük magunkat a főszereplője helyzetébe, de titkon jobbnak is érezzük magunkat nála, akkor a termék már el is van adva. Persze nem ennyire profitorientált (és számító) az a mumblecore, amelynek Gerwig az egyik meghatározó alakja. A szubzsáner az alacsony költségvetéssel, ám annál nagyobb ambícióval rendelkező fiatalok filmművészeti újítása, amely az események és a látvány helyett a nyers, naturalisztikus játékra és jórészt improvizált párbeszédekre épít. Gerwig találkozása Joe Swanberggel több ilyen filmnek is megágyazott, az említett Hannah Takes the Stairs után a színésznő már mindenre ráteszi a kezét, még a rendezőre és a székére is.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.