"Itt a mohóság járja" - Christian Gracza, a Robert Bosch Alapítvány pécsi kultúrmenedzsere

  • Somlyódy Nóra
  • 2009. június 18.

Film

1974-ben született Németországban, a szülei emigráns magyarok; másfél éve jött Pécsre, a szülők Magyarország-képét tesztelni. Az EKF készülő off-programjának motorja. Somlyódy Nóra
1974-ben született Németországban, a szülei emigráns magyarok; másfél éve jött Pécsre, a szülők Magyarország-képét tesztelni. Az EKF készülő off-programjának motorja.

Magyar Narancs: Korábban részt vettél már egy kulturális főváros pályázatában.

Christian Gracza: 2005-2006-ban a Görlitz-Zgorzelec EKF-irodában dolgoztam tudományos munkatársként. Úgy öt perccel az ijedség előtt vettek fel, mielőtt a pályázat a fináléba jutott volna. Az ottani üzletvezető úgy gondolta, hogy a szokásos szövegnél kicsit konkrétabb pályázatot kellene kidolgozni, és felvett négy embert, hogy tovább dolgozzanak a már elkészült anyagon, anélkül - és ez volt a nehéz benne -, hogy konkrét programokra utalnának. A városvezetés ugyanis úgy gondolta, azt majd eldöntik ők maguk. Engem arra kértek, hogy a képzőművészeti részét munkáljam ki, különösen a videó és a kortárs elektronikus zene közötti interdiszciplináris területet, mert ez az én szakmám. Akkoriban Görlitz és Pécs között Szalay Tamásnak (az EKF kulturális igazgatója - S. N.) köszönhetően jó volt a kapcsolat, kutattuk a lehetőségeket, hogy ha Görlitz is EKF lesz, mi mindent csinálhatnánk együtt, de aztán másképp alakult, mert Essen kapta a címet. 2006 után végig az járt a fejemben, hogy valahogy el kellene jutnom Pécsre. A szüleim 1972-ben jöttek el Magyarországról, és én már tizennégy-tizenöt éves korom óta szerettem volna egy bizonyos időre Magyarországra jönni. Egyrészt, hogy a kezdetleges magyartudásomat csiszoljam, másrészt hogy felülvizsgáljam azt a Magyarország-képet, amit a szüleim közvetítettek nekem.

MN: Milyen kép volt ez?

CG: Apám 1932-ben, anyám 42-ben született. Mindketten őskonzervatív családból származnak. Az ő Magyarország-képük már időben sem stimmelt, hiszen az elmúlt negyven évben változott egy s más errefelé, ugyanakkor az a szellemi, társadalmi és politikai önértelmezés, amit ők maguk is csak örököltek, mint valami ideális állapot lebegett előttük, ami jobb annál, mint amit 1945 után tapasztaltak. Amikor a Robert Bosch Alapítvány kiírta a pályázatát a kelet-közép-európai kultúrmenedzseri helyekre, kapva kaptam rajta. 2007 augusztusa óta vagyok itt, és nem bántam meg, hogy eljöttem. Görlitzben az EKF-iroda oldaláról láttam mindent, most pedig egy másik EKF-várost látok, lényegében a másik oldalról.

MN: Görlitzben hasonló volt a szereposztás, mint itt?

CG: A lakosság szkeptikus volt, az iroda euforikus, a sajtó oknyomozott. Görlitz Németország legkeletibb városa, ötven méterrel odébb már Lengyelországban vagy. Az értelmiség legkésőbb 1989-ben elhagyta a várost, ez tehát egy munkásváros, amely csak korlátozottan fogékony a víziókra. A polgármester azt mondta, a kultúra olyan, mint kávén a tejszínhab, majd amikor kiderült, hogy nem nyert a város, becsukták a kulturális hivatalt - többet talán nem is kell mondanom az ottani kultúrafelfogásról. A szereposztás tehát más volt, Pécsett például nincs oknyomozó újságírás, hanem pártközeli újságírás van, illetve inkább érdekekközeli újságírásnak mondanám.

MN: Mi az oka annak szerinted, hogy ilyen áttekinthetetlen a pécsi projekt?

CG: Ez összetett dolog. Nincs folytonosság, a polgármesterek vagy balesetet szenvednek, vagy meghalnak, vagy gyökeresen irányt váltanak, ami akkor sem jó, ha maga az irány helyes. A választások előtt másfél hónapra minden leállt. Most ahelyett, hogy a projektvezetők a projekteken dolgoznának, új kapcsolatrendszereket építenek ki. Az EKF-iroda nagyon sokat fejlődött az utóbbi hónapokban, de úgy veszem észre, túl lassan és nem elég professzionálisan működik. De ezt még a szemükre sem lehet vetni, hiszen az irodából soha senki az életben még aszszisztensi pozícióban sem dolgozott hasonló minőségű projekten. A Hungarofest Kht. a kulturális minisztérium részéről valamiféle ellenőrző funkcióban kapcsolódik be, ám maga is projekteket fejleszt, sőt projektmegvalósítói szerepben is feltűnik. Nem lehet igazán tudni, mi az ő szerepük, csak sejteni, hogy nagyon fontosak. Aztán elég megnézni az egyes szereplők köszöntő szavait az éppen kiadott 2010-es programfüzetben. Nem ugyanazt a koncepciót követi a polgármester, a kulturális igazgató és a Hungarofest vezetője, és ez a kezdeményezéseikben is tükröződik. Ez legalább három intézményes szereplő, akiknél egyenként nehéz kideríteni, hogy kik a döntéshozóik, kihez lehet fordulni. És akkor még nem beszéltem a művészeti tanácsról. A tanácsok általában tanácsokat adnak - ez itt nem így van. A művészeti tanács maga is közvetlenül részt vesz a projektfejlesztésben, és különösen nehéz helyzetben találja magát, amikor érdek-összefonódásokkal szembesül. Ha például egy tanácstag egy személyben az egyik vagy másik pályázót is képviseli.

MN: Hol van a helye mindebben a civil társadalomnak? A három évvel ezelőtt tettre kész, de most már szinte láthatatlan kezdeményezőknek?

CG: Itt csak egyes emberek vannak, akik szívesen hozzátennének valamit, de nem kötődnek intézményekhez. Nem intézményesült vagy szervezett civil társadalmat látok, hanem főleg magánembereket, akik a kultúrateremtésben aktívan részt kívánnak venni. És ekkor érünk a probléma gyökeréhez. Hogy a politikai és gazdasági döntéshozók ebben a városban ötven év kommunizmus vagy úgynevezett kommunizmus után, de mindenesetre ötven év nepotizmus és tizenkilenc év nem igazán megváltozott nepotizmus után - nos, ők a civil aktivitásban magánszemélyeket látnak, és a magánszemélyben egyidejűleg a konkurenciát. Azt gondolom, ez itt a fő probléma. Egy európai kultúrfőváros nem arról szól, hogy bizonyos birtokviszonyokat kiterjesszünk, vagy valamifajta zsírosbödönökhöz közelebb jussunk, hiszen ez egy infrastrukturális eszköz, egyszeri alkalom a kulturális infrastruktúra fejlesztésére. De nekik ez nem erről szól. Arról lenne szó szerintem, hogy mit tud Pécs az európai gondolathoz hozzátenni, mit tehet Pécs a régióért. Ha ugyanis az érdekel, hogy te mit tudsz letenni az asztalra, akkor a pénz már magától jön. De itt a mohóság járja. Felfalják a tortához valót, mielőtt még megsülne, habár ez nem kizárólag magyar jelenség. Itt kizárólag egyes emberek vannak.

MN: Akik mára zömmel frusztrált emberek.

CG: Felelősség mindkét oldalon van. Véleményem szerint a magyarokat nehéz bármiről is meggyőzni, hacsak nem ébreszted fel bennük a szenvedélyt. Ha viszont lángra lobbannak, könnyen ki is égnek. Ez egyszeri alkalom, és ezt a civilek is tudják, de sértett az igazságérzetük. A csalódás lehetősége állandóan kísért, újra és újra leszarják őket. Páva Zsolt óriási feladata lenne, hogy ezt az érzést feloldja. Ki másé? A sok kis érdekcsoporté, amelyek csak azt figyelik, mi landol a tányérjukon? A frusztrációt sürgősen fel kellene oldani, hiszen amit belül érzek, azt az ide érkező vendég is érzékeli. És hogy a fenntarthatóságról is beszéljek: 2010 után a kultúra finanszírozása a minimálisra fog visszaszorulni, pedig ügyelni kellene arra, hogy a kultúra nemcsak politika, hanem a gazdaság hajtóereje is. A kulturális befektetés a huszonegyedik század Pécshez hasonló méretű városaiban gazdaságfejlesztés. A következő tizenöt-húsz évben nem települ ide nagyvállalat. A kultúra rakéta lehet, de a kultúrába önzetlenül kell befektetni ahhoz, hogy ez a hatás talán érvényesüljön. Más jövőt, mint ezt, nem látok Pécs számára.

MN: És mi a szereped ebben?

CG: Tisztában vagyok vele, hogy nem vagyok döntési pozícióban. A kultúrában mindig is úgy volt, hogy két sör, öt bor és a kéthetes balatoni nyaralás közben az embernek mindenféle ötletek járnak a fejében, például mindig is szívesen összehozott volna egy thaiföldi és egy finn irodalmárt, mert ezt tartja rettentő izgalmasnak. De csak ül a naplementében, és azt gondolja, de kár, hogy nem csinálta meg. Na, ezek az ötletek kellenek nekem. Mindegy, hogy megjár-ták-e az EKF-irodát, vagy nyertek-e már támogatást valamilyen intézménytől. Örömmel fogadnám, ha az EKF-programot, benne az EKF off-programmal, az EKF-irodával közösen valósítanánk meg. Nem a mi off-programunkat, a Labor Kísérleti Kultúrtérét vagy a Robert Bosch Alapítványét, hanem az EKF off-programot. Off abban az értelemben, hogy ez a független kulturális és művészeti szcéna részvétele az EKF-évben. Az iroda és köztem létrejött informális megállapodás szerint semmilyen elvárásuk nincsen az off-programmal szemben, azon túl, hogy magas színvonalú legyen. A végén a mi kuratóriumunk dönt. Minden projektterülettel két-két kurátor foglalkozik, akik közül az egyik pécsi kötődésű magyar, a másik külföldi. Az operatív lebonyolító a Labor lesz, június végén írják ki a pályázatot. Én legkésőbb 2010 végén elhagyom ezt a várost, de a többiek itt maradnak. Úgyhogy én ezt szeretném átadni a helyieknek, mert 2011-ben, 2012-ben és később ők csinálnak itt kulturális projekteket.

MN: Hogyan finanszírozható ez, fél évvel az EKF-év kezdete előtt? És miből, ha nem a helyi zsírosbödönből?

CG: Főleg szponzoroktól, alapítványoktól, illetve együttműködési megállapodások keretében kulturális intézményektől tudunk pénzt szerezni, másképp nem lehet ezt megoldani. Azt szeretnénk, ha a partnereink magyar forrásokra is pályáznának, mert száz százalékban nem tudunk projekteket finanszírozni. Most úgy látom, olyan háromszázezer euróval számolhatunk. De ezt nem ötven-hatvan különálló projektre költenénk el, inkább egymással összefüggő programokban gondolkodunk. Szeretnék trendcsúcsokat mutatni, olyan kezdeményezéseket, amelyeket bizonyos szakmai körök trendeknek tekintenek, melyek éppen a világot jelentő deszkák előtt állnak. Mint a laptopzenekar például.

MN: Kik a partnereid?

CG: Helyi civilek, a Labor például, az idén megnyílt Kultúrkert vagy a Közelítés Művészeti Egyesület. De nincsenek gátlásaim az intézményekkel szemben sem. Közösen képzelem el az off-programot, nem úgy gondolkodva, hogy az egyik figura a civil csapatba tartozik, enyhén alternatív, mindig ellenzéki, a másik meg intézményi szereplő, és egész évben ezüstkanállal eszi a kaviárt. Gyakran pont ugyanazok a problémáik. Nagyon elegem van ebből az állandó ellenségeskedésből itt, Pécsett.

Figyelmébe ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)

Ide? Hová?

Magyarországon úgy megy, hogy négy­évente kijön a felcsúti jóember a sikoltozó övéi elé, és bemondja, hogy ő a Holdról is látszik.