Egyetlen hangrezgés, amitől végigfut a háton a hideg. Nem az a jeges, hanem a becsapós fajta, az iránytalanul, vonzva-taszítva borzongató. A müezzin fohászát halljuk, Allah áldását kéri Afganisztánra, Irakra, az indonéz hazára, és ahogy a sorok végén a hangja megcsuklik, majd elhal, érezzük: egyszerre lehet ez tápláléka az elnyomott sorban élők mélységes önsajnálatának és a kényszerű lázadásnak a tűrhetetlen állapotok ellen. Nem ebből a filmből (A hold állása) tudjuk, hogy Indonézia a világ legnépesebb mohamedán (többségű) országa, de hogy ez a tény mennyire áthatja a hétköznapokat, azt még a bali merényletek után sem tudtuk elképzelni. Muszlim polgárőrök vonulnak végig katonásan a sikátoron, vágnak rendet az irány nélkül sodródó tömeg káoszában. Az imára hívó szózat még a nagyvárosi forgalom zaját is messze túlharsogja, miközben azt magyarázza egy szent ember, hogy a mennyek kapuján keresztény vagy zsidó be nem teheti a lábát.
Mindez csak háttér, átrendezhető kulissza, amely előtt három csonka generáció élete zajlik, tisztes szegénységben, nem is annyira remény, mint inkább a kiszámíthatóság bármilyen csekély biztonsága nélkül. Aprócska gondok, messziről nézve afféle tucatproblémák, amelyek mélyén a személyes élet besorolhatatlan, értelmezhetetlen kuszasága kavarog, és ahogy hivalkodás nélkül peregnek az átgondoltan kifinomult képsorok, már a néző szívébe nehezül a szereplők sorsformáló családi döntéseinek mérhetetlen súlya.
A formálódó sors azé az új nemzedéké, amely a kultúrák hanyatlása, elsüllyedése, átformálódása és összekavarodása hatalmas labirintusában magára hagyatva könnyű prédája alkalom szülte tekintélyeknek, kívülről hergelt vad meggyőződéseknek, sőt - láthattuk Franciaországban az elmúlt hetekben - saját tehetetlen, a kilátástalan sivárság által túlgerjesztett agressziójának is.
Az öngyilkos merénylők
nem azért keltenek rettegést, mert felbukkanásuk kiszámíthatatlan, a média meg gondoskodik a hisztéria ébren tartásárólÉ A félelemnek az az oka, hogy nagyon, de nagyon sokan vannak a világon új és új nemzedékek tagjai, akiket helyzetüknél fogva hatalmába keríthet a mindenre elszánt vakhit. Nincs is mit csodálkozni ezen a reménytelenség olyan enklávéiban, mint a palesztin területek (Halál Gázában). A gyűlölet szenvedélye, a dicsőséges mártíromság vágya itt nemcsak magában erjed, hanem még gerjeszti is az iskola, erre nevelik a felnőttek a gyerekeket, a nagyobbak a kisebbeket. Az utóbbiak meg sodródnak tehetetlenül, titokban őrizgetve csendes, titkos érzelmeiket, vágyaikat.
A vágyakat hogy mi határozza meg, az az igazi rejtély. El a nyomorból, híres, gazdag focistának lenni - vagy éppen maradni, a zenében keresni megélhetést és örömet. A Sevilla melletti nyomortelepen élő cigányok és nem cigányok számára (Nincstelenek) leginkább valami emberhez méltó lakóhely volna fontos, ahonnan ha a felnőttek már nem is, a következő nemzedék talán elrugaszkodhatna, áttörhetné a kirekesztettség falát, amelyet a filmben egy temető kerítése testesít meg, hogy a valóság olcsó jelképpé hajtsa túl magát. Küszködés, beszorultság, csendes, törékeny vágyak - és a bennünk fészkelődő rossz érzés, hogy csak bámulunk tehetetlenül, miközben a személyes katasztrófák tömege halomra örökíti tovább magát.
Ugyanennek a magatehetetlen, továbbmozdulni képtelen nyomornak a képeit a világ bármely részéből szemrevételezhetjük. Sugallatuk - és ez nem a filmkészítők sanda szándéka - újra és újra ugyanaz: ahol a nyomor öröklődik, ott továbbadják egymásnak a nemzedékek a cselekvés bénult képtelenségét is. Más minta, belátható esélyek - mindenki tudja, mi minden kellene -, mindezek mögé pedig sok elszánt fáradozás meg sok pénz, okosan elkölteni. Mert mi tagadás, mi emberek egy kicsit sokan vagyunk. Nicaraguában például, és az nem egy nagy ország,
400 gyerek születik
naponta, és minden negyediknek az anyja maga is gyerek, kamasz még (Leányanyák). Sihederek az apák is, de a nagypapa sem öreg, annál inkább büszke rá - térdén az idő előtti unokával -, hogy dologtalan gyermeke lám, milyen tökös ifjúnak bizonyult. A semmibe révedő zavart, bizonytalan tekintetek, önmagába süppedt tudatlanság, ernyedt egykedvűség: 15-16 éves lányok húzták fel maguk köré az elmozdíthatatlan korlátokat.
A zsúfoltan tolongó nyomornak akár ellenpontjaként is szemlélhetnénk hagyományos életformák természetközeli csendjét. A nomád hanti rénszarvaspásztor-családban ott téblábol A kis Katyerina, aki járni már tud, és most fölfedezi a világot, ügyetlenül próbálgatja a ház körüli tennivalókat. A szépséges képek őt, az ébredező személyt mutatják, megkímélve bennünket a kétes idealizáció cukormázától. Az életformának, a múltból itt maradt egyszerűségnek amúgy is vége - jelzi a fúrótorony képében felbukkanó civilizáció. És ha vége is, kérdés, hogy van-e mit eszményíteni például a gyimesi hegyekben egyedül pásztorkodó kisfiút (Aranykalyiba) körülvevő rideg, szeretetlen magányon. Ne szépelegjünk: munkával töltött napjait - és a filmet - az ő személye, maga a kiszolgáltatottsága mögött lapuló sors teszi emelkedetté!
