Interjú

„Jól öregedett”

Daniel Brühl színész

Film

Első rendezésében, a minap a mozikba került Saját lifttel a pokolba című filmben egy Daniel nevű, híres német színészt játszik. Budapestről, osztrák kiejtésről, a Marvel-filmekről, Dragomán regényeiről és természetesen a Good bye, Lenin!-ről is beszélgettünk.

Magyar Narancs: Hogy kezdődött? Felhívta Daniel Kehlmannt, hogy kérlek, írj forgatókönyvet egy Daniel nevű, Berlinben élő német filmsztárról, aki szerepelt a Good bye, Lenin!-ben, és most épp egy szuperhősfilm meghallgatására készül?

Daniel Brühl: Nem egészen. Tíz éve lehetett, hogy egy tapas étteremben üldögéltem Barcelonában, és egyszer csak észrevettem egy férfit, aki engem bámult. Egyértelmű megvetést láttam a tekintetében. Félig spanyol vagyok, épp azt újságoltam mindenkinek, akinek csak tudtam, hogy végre saját lakásom van Barcelonában, nem az anyámmal kell laknom. Büszkén hirdettem, hogy megérkeztem, hogy igazi katalóniai vagyok, igazi barcelonai lakos. És közben láttam, mennyire irritálom a viselkedésemmel ezt az idegent. Elképzeltem, hogy építőmunkás egy felállványozott házon, aki belát a lakásomba. És miután hónapokon át megfigyelt, egyszer csak odalép hozzám egy tapas bárban. Világos volt, hogy ha ebből egyszer film lesz, annak kamaradarabnak kell lennie, egy bárban kell játszódnia.

MN: A bárba, amiből berlini csehó lett, egy szép napos reggelen egy szuperhősfilm meghallgatására igyekezve belép Daniel, a híres német színész.

DB: Eljátszottam a gondolattal, hogy mi legyek? Építész? Politikus? Rájöttem, hogy semmi mondanivalóm nincs róluk. Jó, gondoltam, akkor legyek én, Daniel, a színész, játsszunk el a saját személyemmel, annak egy változatával. Nekitámadni egy olyan alaknak, mint én – úgy éreztem, ez csodás lehetőségeket rejt magában, már csak meg kell írnia valakinek, hiszen én nem értek az íráshoz. Spanyolországban ráadásul nem igazán volt filmes hátországom. Úgy tűnt, az ötlet elhalt, mígnem, immár berlini lakosként egyik lakásból a másikba költöztem, oda, ahol a mai napig is élek. És az ötlet ismét motoszkálni kezdett bennem. Legyen akkor Berlin! Ezen a ponton felhívtam Daniel Kehlmannt, hiszen az íráshoz továbbra sem értettem. Elhívtam kávézni, és előadtam az ötletemet. Tudtam, udvarias ember, legfeljebb majd megdicséri az ötletemet, és udvariasan nemet mond. Elvállalta. És három hét múlva már küldte is az első forgatókönyv-változatot. Nagyon jót tett a filmnek Kehlmann fekete osztrák humora.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap. Nézzen be hozzánk minden nap: hírszolgáltatásunk ingyenesen hozzáférhető. Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk