Kacsafarkas

Amikor Sztupa és Troché átvették az első rendesebb szolgálati autójukat, egy 1965-ös Opel Rekordot a B széria első darabjai közül, az egy olyan világban esett meg, ahol nagy becse volt a személygépkocsinak.

Pláne egy ilyennek, kockalámpás, tojáshéjszínű, piros tetővel. De a nagy öröm felemásra sikerült. Sztupa elégedetten gusztálta, ellenben Troché csak a nagy kámpicsor pofájával kerülgette. A használata persze minden igényt felülmúlt, csak ne lett volna mindig ugyanaz a reggeli kenykődés. Sztupa megkérdezte Trochét: vezetsz? Semmi válasz, de nem hagyta annyiban: követés, üldözés, hajsza, rodeó, szerpentin vár ma reánk, vezetsz? Nem, nyögte ki Troché, s beülve is csak nézegetett előre-hátra, mint aki keres valamit. Sztupa nem sokat hederített rá, lenyűgözte a modern technológia, különösen a kilométerórát bírta, alacsony tempónál zöld kis csík araszolt előre rajta, közepesnél narancssárga húzott, a magasnál pedig a piros csak úgy hasított előre. Sokáig így ment a dolog, Sztupa örült, Trochénak hiányzott valami. Egészen addig ment így, mígnem Bassano del Grappa városában akadt dolguk, Veneto tartományban. Nem haladt túl jól ott az ügymenet, Sztupa már úgy volt vele, hogy dolgavégezetlenül távoznak, de az egyik reggel Troché vigyorgó pofával került elő korai sétájáról. Nem szólt semmit, de utána hegyeket mozgatott meg, s végül mindent elintéztek. Sztupa nem firtatta, hogy mi van, csak amikor elhagyni készültek a várost, megint megkérdezte: vezetsz? Nem. Nofene. De amikor Troché bekászálódott az anyósülésre, annyi azért tellett tőle, hogy kibökje: a Stilfser Jochnál átveszem. Ember, az még háromszáz kilométer. Csak elleszek valahogy, s előszedett valami ügyetlenül selyempapírba göngyölt izét a zsebéből, Sztupa odapillantott: kitalálom, dashboard dancer. Nem is tévedett. Troché azonban egy elég különös szerzetet halászott elő, nem hawaii gitáros leány, nem ír szent, nem is Elvis volt, hanem egy középkorúnak látszó, olyan osztályvezető külsejű figura, öltönyben csápolt a kis kezével, s mintha kopaszodni is kezdett volna. Az öregasszony a Ponte Vecchiónál azt mondta, hogy meg lehet tanítani dalokra, s neki otthon pont ugyanilyenje van, az úgy énekli a Rigolettót, hogy még a szomszédok is átmennek, ha hallják. Tudod, milyenek az olaszok, odavannak az operáért, la-ra, la-ra, la-ra, la-ra… És te elhitted? Troché nem válaszolt. Egy gyors mozdulattal kicsapta a műszerfalra a kis ürgét. Az vidáman el is kezdett táncikálni, Troché gyönyörködve nézte, majd annyit mondott: lássuk, mire megy a mássalhangzó-torlódásokkal? S halkan énekelni kezdte, mintha tényleg tanítani akarná új szerzeményét: kde domov můj, kde domov můj.