tévésmaci

Mókusherék

  • tévésmaci
  • 2022. június 22.

Film

Amikor Sztupa és Troché elindultak rendet rakni a munkásosztályban, rögtön veszekedéssel kezdődött a művelet.

Sztupa ugyanis felkiáltott: fel, Stúr Lajos városába! Nem és nem, szaladt ki Troché száján, de nem bánta meg, sőt folytatta: nem öltözhetsz be. Sztupának volt ugyanis az a szokása, hogy a különféle dolgok elintézéséhez különféle jelmezeket használt, mimikrit mintegy, a tökéletes beolvadáshoz, mindenféle feltűnés elkerülése végett. Ezen rangrejtő viseletek közül is a felhajtott gallérú munkásruha volt a kedvence, rendesen, bakanccsal (ő úgy mondta, bakkancs), derékszíj helyett az elülső két övtartó fülecske között áthúzott madzaggal és kőművesdekoltázzsal. Munkásruhát meg köztudomásúan Csehszlovákiában lehetett a legjobbat és legolcsóbbat kapni. Szó sem lehet róla, makacsolta meg magát Troché. Szerencsére a kezdeti nehézségek hamar elmúltak, így Sztupa és Troché gyors és komoly előmenetelt értek el a munkásosztály megrendszabályozásában. Mindez leg­inkább annak volt köszönhető, hogy megismerkedtek a világ leglustább kocsikísérőjével, Plató Pállal. Az olyan lusta ember volt, hogy már-már filozófia számba ment nála – voltak, akik épp ezért Platónnak is szólították. Bár lehet, hogy Troché csak félreértette (az sem kizárható, hogy szándékosan) azt, amit egyszer hallott, hogy a sofőrje (egy Csipcsíz nevű ürge) a lapátról beszélt neki. Ott van a platón, Pál. Ott rohadjon meg, a Plató én vagyok, és ennyiben maradtak.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Bolond hangszer

Nyilvánvalóan Glenn Gould „bűne”, hogy a zongoristák felesküdtek a dünnyögésre meg a dúdolásra. Gould ugyanis elsőként, majd’ hetven évvel ezelőtt sikerlistás lemezt csinált a Goldberg-változatokból.

Szuperwumen és Wándörmen

A színház jövőjéről humoros vagy éppen keserű utópiákat is közlő, Két ország – két színházi kultúra? című tanulmánykötet egyik írásában (Kovács Bálint jegyzi) egy kőszínházi kolléga így szól a szabadúszóhoz: „Ti, függetlenek, kétszáz éve is azt mondtátok, hogy a szakadék szélén vagytok, aztán valahogy még mindig játszogattok itt-ott. (…) úgy látom, nagyon, nagyon tágas hely az a szakadék széle.”

Mint a vízipisztoly

Az elején szeretni is lehet ezt a történetet, például az esszészerű, érzelmes előhangért: így célozta meg az egyszeri vadászember Hitlert – már a ravaszon volt az ujja –, és aztán ezért nem lőtte le.