Az ellenséges területen megsebesült északi tizedesről, akinek az eldugott déli leánynevelő intézet előbb menedéke, később börtöne, végül hóhéra lesz, a megbízható szakember Don Siegel készített már egy világos vonalvezetésű, minden kérdést megválaszoló, minden motivációt gondosan körbejáró adaptációt, amely súlyt helyez mind a történelmi kontextus, mind az egyes szereplők pszichológiai indítékainak kielemzésére. Abban Clint Eastwood adja a hölgyek félreérthetetlen érdeklődését kihasználó kezdeményezőből kiszolgáltatott áldozattá váló katonát – férfibája teljében, ám a színészi érettségen még jócskán innen.
A mostani feldolgozásnak a forgatókönyvét is jegyző Sofia Coppola a történetet eloldozza minden históriai köteléktől: nála a polgárháborús helyzet csupán kiindulópont a pasztellszínekben kibontakozó, gyengéd horrorhoz. Bár a filmet végigkíséri az Elfújta a szélből is ismerős Lorena dal, a polgárháború Lili Marleenje, katonák maguk alig-alig bukkannak fel, az internátus igazgató asszonya pedig egy percig sem játssza a védelemre szoruló, gyenge nőt, hanem magabiztosan kezeli, irányítja őket. Bár van kit gyászolnia, érzelmein uralkodik (legfőbb vonása a hibátlan önkontroll), már csak a háború végét várja. És nem foglal állást a rabszolgaság kérdésében. Másfelől Coppola tizedese sem vitatkozik össze a hűséget a szabadságnál többre becsülő fekete szolgálóval, s nem tart öntudatos beszédet az északi hadsereg polgárháborús céljainak nagyszerűségéről. Mivel nincs se fekete szolgáló, se öntudat. Az új verzió tizedese friss bevándorló, aki pénzért állt katonának. Ösztönvezérelt és kiéhezett, nem vágyik vissza a csatatérre, hanem nagyon is szívesen élvezné a hölgykoszorú gondoskodását, főleg, ha a hölgykoszorú meg az ő gondoskodását szeretné élvezni. Ám ez a leánynevelde csak első pillantásra lágy és befogadó, segítő és gyógyító. Az épületet körülölelő növényzet bujasága és viruló elevensége, az örökös fülledtség, pára és köd minden egyértelmű képi allegória ellenére sem vágytól feltárulkozó asszonyi vagy életet ígérő anyaöl, inkább hívogató húsevő virág: kancsóka, hízóka, kürtvirág, esetleg Vénusz légycsapója, igen, Vénuszé. És a három (ha a megmentő s elveszejtő szerepét egyaránt magára vállaló kiskamaszt is hozzávesszük: négy) fő nőfigura mindegyike magának akarja a nem remélt zsákmányt: a különféle csábításokkal hatalmi pozíciót kivívni remélő, ám éppen a csábítást magát fel nem ismerő, annak ellenállni nem tudó férfit.
Két archetipikus erő, a dolgok alakulását irányítani vélő, ám saját ösztönkésztetéseit uralni nem képes maszkulin energia és a férfiúi szűklátókörűséget ügyesen saját céljai elérésére felhasználó feminin stratégia csap össze, s kevéssé számít, hogy az egyes résztvevők – a csak látszatra angyali, finom és mélyen vallásos nők – egymást is legyűrni törekszenek: végül tökéletes harmóniában szabadulnak meg a labirintusaikban elveszett, előbb megcsonkított (a sebesült láb amputálása mindkét filmben egyféle kasztrációs aktus), majd kvázi kivégzett, szerencsétlen hím holttestétől.
Kár, hogy az ügyesen kigondolt koncepció, az ősi, bár itt modern eszközökkel megfogalmazott férfi-nő konfliktus, az általánosabb szintre emelt nemi játszmaképlet nem válik általános érvényűvé. Egyrészt a sztori, megfosztván a sajátos modellhelyzetet létrehozó történelmi szituáció jelenvalóságától, túlságosan gyors és céltudatos léptekkel halad a kibontakozás és a tanulságok levonásának irányába. Látjuk a szimbolikát, de nem emberek vannak mögötte, hanem method acting helyzetgyakorlatok végzésére instruált színészek. Akik hitelesek ugyan az adott helyzetben, de nincs hitelük a mű egészét tekintve, mert a sok briliáns módon megoldott jelenetből nem koherens jellemrajz vagy elhihető sors kerekedik ki, hanem egy ügyes érvekkel alátámasztott gondolati konstrukció. Ennek következménye az a súlyos dramaturgiai hiba is (a kihagyott előzmények, vagyis a kizsarolt együttlét bemutatása nélkül teljesen érthetetlen, miért annak az ágyában köt ki a tizedes, akiében), amely éppen a kulcsjelenetet, vele az addig úgy-ahogy felépített központi alakot, vele meg az egész, egyetemesnek szánt problematikát hitelteleníti el.
Forgalmazza a UIP–Duna Film
