„Már nem is velünk beszélget”

Sipos József filmrendező

Egy készülő forgatókönyvhöz gyűjtött anyagot, de meg sem állt Floridáig, ahol sikerült Bartók Béla akkor 92 éves fiát szóra bírnia. Ezután már nem sok kellett ahhoz, hogy saját költségén elkészítse a Bartók című dokumentumfilmet.

Magyar Narancs: Mennyire volt magától értetődő, hogy Bartók Pétert keresse meg?

Sipos József: Véletlenül alakult így. Régi tervem volt, hogy játékfilm-forgatókönyvet írjak Bartók Béláról. Ehhez végeztem előtanulmányokat, de az elérhető forrásokból nem nagyon kerekedett ki semmi olyan, ami megmozgatta volna a fantáziámat, nem derült ki ezekből, hogy milyen ember volt valójában Bartók Béla. Apró momentumokat lehetett találni, de a források túlnyomó része természetesen a munkásságával, a műveivel foglalkozik, ami egyébként teljesen helyénvaló. Emellett olyan embe­rekkel is próbáltam kapcsolatba lépni, akik személyesen ismerték őt, bár tudtam, nagyon kevesen élnek közülük. Csak egy olyan hölgyet találtam, aki személyesen is találkozott vele, de érdemi dolgokat tőle sem tudtam meg; azt mondta, hogy Bartók nagyon zárt életet élt, megszűrte a baráti körét, nagyon kevés emberrel kommunikált. Már szinte teljesen letettem a tervről, amikor Vikárius László, a Bartók Archívum vezetője kérdezte, hogy miért nem keresem meg Bartók Amerikában élő fiát, Pétert. Őszintén szólva nem gondoltam rá, azt hittem, hogy már nem él. Nem volt könnyű felvenni a kapcsolatot vele, itt Magyarországon senki nem tudott róla közelebbit mondani. Végül hosszas utánajárást követően jutottam el Peter Hennigshez, aki korábban munkatársa volt a Bartok Records nevű kiadójánál. Végül tavaly nyáron sikerült megszervezni, hogy fogadjon bennünket Floridában, ekkor forgattuk le azt a beszélgetést, amiből a film készült.

MN: A kiutazáskor is még egy játékfilm-forgatókönyv előkészületeként tekintett a találkozásra?

SJ: Akkor még nem mondtam le a filmtervről, de azzal is tisztában voltam, hogy egy páratlan anyagot készíthetünk, hiszen Bartók Péter ma az egyetlen olyan élő ember, aki közelről ismerte Bartók Bélát, ráadásul soha nem adott még hosszú interjút.

MN: Ki támogatta ezt a kalandot? Tavaly Bartók-emlékév volt, majd’ 1 milliárd forintot szánt rá a kormány.

SJ: Én semmiféle támogatást nem kaptam, noha beadtam pályázatokat, így végül magánerőből finanszíroztam az utat. Operatőrt sem vittünk magunkkal, egy kameraállásból, állványról rögzítettük az egészet. Én voltam a riporter is.

MN: Hogyan zajlott le a beszélgetés?

SJ: Az egész kiutazás hatalmas lutri volt, hiszen egy teljesen ismeretlen 92 éves emberhez indultunk el, aki idősek otthonában él egy Homosassa nevű, isten háta mögötti helyen. Nem tudtuk, hogy milyen szellemi és fizikai állapotban van, nem tudtuk, hogy mennyi időt szán majd ránk, azt sem tudtuk, mennyire tud magyarul, mert valahol az is furcsán vette volna ki magát, ha Bartók Béla fia angolul nyilatkozik. De végül minden kétségünk szertefoszlott. Az otthon társalgójában fogadott bennünket. Amikor elindult a felvétel, előbb csak kedves kis történeteket mesélt, én nem is kérdeztem tőle semmit. Láthatóan nagyon készült a felvételre, azt éreztem – nagyon rossz kifejezéssel –, hogy úgy tekint erre az egészre, mint valamiféle utolsó elszámolásra az életével. És ahogy haladtunk, egyre mélyebben belement a saját emlékeibe. Egy idő után érezni lehetett, hogy már nem is velünk beszélget, inkább egy vallomás ez az egész… Tulajdonképpen ekkor változott meg az elképzelésem, s tettem le a forgatókönyvtervről, azt éreztem, bármit írunk ebből a visszaemlékezésből, meg sem közelítheti azt, amit éppen átélünk.

MN: Nem lett volna jobb, ha szakmabeli, például zenetörténész kérdezi?

SJ: Nagyon sokszor felmerült bennem: hogy jövök ahhoz, hogy én készítsem ezt az interjút? De mégsem hátráltatott, mert ahogy én felvettem a kapcsolatot vele, minden bizonnyal bárki felvehette volna, ráadásul most – ha a Bartók-emlékév költségvetését vesszük – pénz is lett volna rá, hogy úgy egy sokkal komolyabb, nálam jóval felkészültebb stáb menjen ki Floridába. Nekem viszont nem volt arra pénzem, hogy kivigyek magammal egy zenetudóst. Ráadásul én nem is a zene oldaláról közelítettem meg ezt az egész történetet.

MN: Mennyit forgattak?

SJ: Négy és fél órányi anyagot vettünk fel, több körben, több napon át, mivel egy alkalommal maximum egy órát tudtunk beszélgetni. A most bemutatásra kerülő egyórás filmben kifejezetten azokat a részeket használtuk fel, amelyek Bartók Bélának és a családjának a történetét mesélik el.

MN: Bartók Péter forgatókönyvíróként is fel van tüntetve a stáblistán.

SJ: Ő indította el az egészet, a kérdéseim is szinte csak a megnyilvánulásaira reagáltak, úgyhogy semmiképpen nem lett volna fair, ha én egyedül jegyzem ezt a filmet. Valójában csak annyit tettem hozzá e vallomáshoz, hogy kiválogattam a történeteihez hozzákapcsolható levélrészleteket, idézeteket, amelyek valamelyest kiegészítették, érthetőbbé tették Bartók Péter mondandóját.

MN: Mit hagytak ki a filmből?

SJ: Bartók Péter külön kérése volt, hogy azokat a részeket hagyjuk ki – pontosabban, csak a halála után használjuk fel –, amelyek bizonyos személyeket rossz színben tüntethetnek fel. A filmben nem esik szó a Bartók-hagyaték sorsáról, a jogdíjak körüli későbbi perpatvarról, illetve Bartók Péter Magyarországhoz fűződő, nem éppen felhőtlen viszonyáról sem. Ezek is nagyon fontos kortörténeti dokumentumok, és talán egyszer majd egy másik film alapjául szolgálhatnak, de Bartók Béla életé­hez nincs közük. Emellett kénytelen voltam kihagyni jó néhány olyan sztorit is, amelyek ugyan roppant érdekesek, de más irányba vitték volna el a filmet.

MN: Mondana egy ilyet?

SJ: Bartók Péter elmesélte például, hogy édesanyja, Pásztory Ditta ugyanahhoz a pszichológushoz járt, mint József Attila, és egyszer a váróban össze is ismerkedtek. Amikor József Attila megtudta, hogy Bartók feleségéhez van szerencséje, annyit mondott neki: az ön férje a 20. század legnagyobb zeneszerzője. Pásztory hazament és elmesélte, hogy mit mondott ez a bizonyos József Attila, mire Bartók csak annyit mondott, ő pedig a 20. század legnagyobb költője, és leemelte a polcról az egyik verseskötetét.

MN: Mi lesz a vágatlan anyag sorsa?

SJ: Természetesen a Bartók Archívum rendelkezésére bocsátom.

MN: Hogy sikerült moziforgalmazót találni?

SJ: Sehogy. Mi magunk vagyunk a forgalmazók is. A mozihálózatok döntéshozóival vettük fel a kapcsolatot, akik végül azért vállalták be, mert nemrégiben volt egy dokumentumfilm, A lovasíjász, amely elég jó nézettséget produkált, és szerencsére úgy vélték – ami sajnos ma már nem is annyira egyértelmű Magyarországon –, hogy Bartók Béla élete is legalább „akkora” nemzeti ügy, mint egy lovas­íjászról szóló dokumentumfilm. Emellett a napokban az MTVA is megkeresett, de tárgyalásra még nem került sor. Mindez azért érdekes, mert a filmmel kapcsolatban korábban éppen az MTVA-hoz nyújtottunk be – sikertelen – pályázatot.