De kellett, egy csomószor kellett. S ott áthaladni olyan volt, mint eltölteni egy nagymosást a mosógépben – centrifugálással együtt. Mész az utcán, mondhatni, mendegélsz, meglátod a mosodát, akaratlanul is arra veszed az irányt, belépsz, illedelmesen köszönsz az ott tébláboló, tüsténkedő népeknek, döntő többségükben asszonyok, odalépsz az első szabad gépálláshoz, felnyitod az ajtaját, begömbölyödsz szépen, magadra húzod az ajtót, és elindul magától, nem vár egy pillanatot sem. Aztán csihi-puhi. Amikor leáll, sokára áll le, még maradnál, mert nem tudod kinyújtóztatni a tagjaidat, ugyanakkor szabadulnál is azonmód, csak el innen, ezt nem lehet kibírni, s mész, ahogy tudsz, Sztupa és Troché, a két kornyadozó O betű, de legalábbis G. Hajlottan, görnyedten, mennek, járják a végtelent, ezt a rohadt hosszú megfektetett nyolcast, mely persze mindig szolgál valamivel, ami elfeledtetni igyekszik veled azt, hogy mennyire törődött vagy.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
