"Kiszabadítani valami titokzatosat" (Diedre Dubois énekesnő, Ekova zenekar)

szerző
- lakinger -
publikálva
2000/8. (02. 24.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Több rangos francia díj után Csillaghegy és a budapesti francia diaszpóra szívét is megnyerte a párizsi Ekova zenekar. Amerikai-iráni-algériai születésű tagjainak receptje: a fiktív nyelvű ének, a keményen effektezett lant, a különféle keleti ütőhangszerek és a háttérben maratonit kocogó DJ lágy elektronikája nekünk is bejött; a többiről Diedre Dubois énekesnőt kérdeztük.

Több rangos francia díj után Csillaghegy és a budapesti francia diaszpóra szívét is megnyerte a párizsi Ekova zenekar. Amerikai-iráni-algériai születésű tagjainak receptje: a fiktív nyelvű ének, a keményen effektezett lant, a különféle keleti ütőhangszerek és a háttérben maratonit kocogó DJ lágy elektronikája nekünk is bejött; a többiről Diedre Dubois énekesnőt kérdeztük.

MaNcs: Milyennek találod a mai francia zenei életet?

Diedre Dubois: Szerencsére eléggé beindult minden. Sokáig csak a dzsesszre figyeltek, de mostanában már külföldön is egyre népszerűbbek a francia zenék, különösen az elektronikus jellegűek, mint amilyen az Air vagy a Daft Punk. Persze, mivel én Párizsban élek, leginkább azt a keveredését látom a tradicionális formáknak és a legújabb dolgoknak, ami ott történik, de az is épp eléggé csodálatos.

MaNcs: Mennyire nehéz elindulni egy kezdő zenekarnak?

DD: Erről nehéz általánosságban beszélni. Különböző sorsok vannak, amelyek igazából összehasonlíthatatlanok. Biztos, hogy nem könnyű. Egy fiatal együttesnek Franciaországban is sok kitartásra van szüksége. Minél többet kell szem előtt lenni és játszani, hiszen így van a legtöbb esélyed arra, hogy különféle emberekkel találkozz. Azt hiszem, valójában másról sem szól az egész, mint hogy összefutsz ezzel-azzal, aztán később mindenhonnan jön egy kis segítség.

MaNcs: Nektek is jött?

DD: Mi is rengeteg embernek tartozunk köszönettel azért, hogy most itt tarthatunk. Nagyon kicsiben kezdtük. Aztán egy kis klubban összefutottunk Rémy Kolpa Kopullal, akkor hallott minket először. Akkoriban csak akusztikusan, mindenféle sampling nélkül játszottunk. Úgy emlékszem, még mikrofonunk sem volt. Rémy vitt be minket a legendás párizsi underground adóhoz, a Radio Novához, ahol egy számunk, a Starlight in Daden amolyan sláger lett. Aztán megkaptuk a francia kulturális minisztérium által is támogatott FAIR díjat, és ´97 tavaszán mi lettünk a bourges-i fesztivál egyik felfedezettje. Ezzel a díjjal turnétámogatás is járt, így a különböző újságokban hirdetni tudtuk magunkat. Két év múlva pedig már Enki Bilal (világhírű képregényíró, -rajzoló, itthon Alain Resnais tettestársaként vagy a Falomlás című antológiából ismerheti a nagyérdemű - a szerző) kereste meg a menedzserünket, hogy egy számunkat az új képregényéhez készülő lemezre tehessék. Így kerültünk egy környezetbe az Airrel és Brian Enóval. Azt hiszem, épp elég szerencsénk volt.

MaNcs: Ti hárman hogyan találkoztatok?

DD: Néhány barátommal jöttem át Amerikából kilenc évvel ezelőtt. Zenélni, utazgatni szerettünk volna. A barátaim pár héten belül visszamentek, de nekem tetszett Franciaország. Nem volt bennem semmilyen eltökélt szándék, hogy eddig vagy addig maradjak. Egyszerűen így alakult. Négy évig mindenfélét csináltam Párizsban, utcazenét, utcaszínházat, efféléket. Aztán találkoztam az ütősünkkel, Arachhal. Kis klubokban próbálkoztunk, teljesen improvizatív zenével, majd az egyik klub tulajdonosa összehozott minket Mehdivel. ´ Algériából települt át, és komoly zenei előélettel rendelkezett. Odahaza bluest és rockot játszott a bátyjával, és már tizenkét évesen megkapta a legtehetségesebb gitárosnak kijáró állami díjat. Furcsa, de pont itt Európában szeretett bele a lantba. Arach és Mehdi rengeteg arab, indiai és afrikai zenét hallgattattak velem, ezekből énektechnikailag nagyon sok újat és hasznosat tanultam.

MaNcs: Más hatások, személyes kedvencek?

DD: Gyerekkoromban mindenféle zenét megismertetett velem az anyám, Joni Mitchellt, Bob Dylant, kelta népzenét, mississippi bluest, bármit. Az olyan régi ír tradicionális zenét játszó zenekarok, mint a Pentagle vagy a Fairport Convention a mai napig is hatnak rám. Itt van például az In my Prime a Heaven´s Dust című lemezünkről, az egy hetvenes évekbeli Pentagle-dal a mi újraértelmezésünkben. De fontos volt nekem Björk régi zenekara, a Sugarcubes, a Dead Can Dance és Sinéad O´Connor, leginkább pedig a Cocteau Twins Elisabeth Fraserrel, akinél ugyancsak soha nem lehetett érteni, hogy miről énekel.

MaNcs: A fiktív nyelvű szövegek hogyan alakultak ki?

DD: Ez egy szabadon improvizált nyelv. Amikor elhatároztuk, hogy ezen a nem létező nyelven fogunk énekelni, az egy fontos, de igen könnyű döntés volt. Már a legelején éreztem, hogy ez így rendben lesz. Minden számnak megvan a maga karaktere, a maga személyisége vagy hangulata; próbálom az éneket ehhez alakítani. A samplerek és a lemezfelvételek miatt muszáj szerkezeti keretbe foglalni a dalokat, de ezen belül igyekszünk minél többet játszani szabadon. Az improvizáció révén próbálunk kinyitni egy rejtett ajtót, kiszabadítani valami titokzatosat. Nekünk továbbra is nagyon fontos, hogy a zene az adott pillanatban is tudjon fejlődni, alakulni.

- lakinger -

szerző
- lakinger -
publikálva
2000/8. (02. 24.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...