A Bárkában állítja színpadra Peter Oswald Versekkel kártyázó szép hölgyek című verses drámáját, egy XVIII. századi japán szerző, Chikamatsu Monzaemon bábjátékának (bunraku) adaptációját. (Bemutató: február 25.) Immár másodszor rendez Magyarországon, legutóbb ´97-ben, amikor Helen Edmundson Irtás című színművét rendezte a Debreceni Csokonai Színházban. Neki köszönhető, hogy Határ Győzőt drámaíróként is megismerték Angliában: az Elefántcsordát ´94-ben mutatták be az exeteri Northcott Theatre Studióban. Az Oxford University egykori görög-latin szakos hallgatója amatőrként került a színházi szakmába, és jelenleg a Kent Opera társulatának művészeti igazgatója.MaNcs: Egy interjúban azt mondta, önnek a színház kétféle nyelv, kétféle ember találkozási pontja is.
Tim Carroll: Az az út érdekel, amelyet végigjárva bebizonyosodik, hogy a színház természeténél fogva, alapvetően másként működik, mint a mozi vagy a televízió. A különbség lényege a találkozás. A nap huszonnégy órájában a legkülönfélébb hírekkel, tényekkel bombáznak minket, és minden percben valami újat tudhatunk meg a világról. Az egyik pillanatban meglepődünk, két másodperc múlva elborzadunk, majd pedig ámulattal bambuljuk, amit elénk tálalnak. Szünet nélkül táplálják a szemünket, az agyunkat, ám két dologról rendre megfeledkeznek: ez a szellem és a lélek. Engem az a folyamat, a munka olyan minősége izgat, amelynek során lehetővé válik, hogy a néző emberi élményekkel, tapasztalatokkal gazdagodjék.
MaNcs: Ezért keres olyan darabokat, amelyek segítenek kicsit elemelkedni a földtől?
TC: Amennyiben egyáltalán még össze tudunk kapcsolódni ezzel a más-világgal. Mert ha nem találok fogódzót ahhoz, hogy ezt a különleges valóságot megértsem, esetleg csodáljam, akkor számomra ez a világ érdektelen. Nekem az egzotikum önmagában semmit sem jelent. Nem is hiszek benne. Éppen ezért módfelett ingerel a színházi "turisztika": ilyenkor a darabból útikönyv lesz, és a rendezőről - aki idegenvezetővé alakul - megtudhatjuk, hogy az elmúlt nyáron hol és hogyan vakációzott. Ha nem bajlódunk azzal, hogy megismerjük, és ha lehet, magunkénak érezzük egy távoli civilizáció vagy régmúlt kor kultúráját, szellemiségét, akkor nincs miből építkezni. Pusztán érdekességekkel, "kis színesekkel" nem megyünk semmire.
MaNcs: Lehetséges, hogy - főleg a pályafutása kezdetén - azért rendezett szinte kizárólag klasszikusokat, Shakespeare-t, Schillert, később pedig olyan kortárs darabokat, melyek az elmúlt századokban játszódnak, mert elszántan keresi azokat az értékeket, amiket a mai világban nem talál meg?
TC: Valóban gyakran párosul a keresés szentimentális nosztalgiázással, de azt hiszem, ez rám cseppet sem jellemző. Én nem azért rendezek klasszikusokat és a múltban játszódó modern darabokat - amelyeket szigorúan kortárs műveknek tekintek -, mert tántoríthatatlanul hiszek a Nagy Aranykorban. Sőt engem a múltban kizárólag azok a történések foglalkoztatnak, amelyek ma már természetellenesnek, esetleg visszatetszőnek hatnak. Oswald darabjában azt állítják, hogy a hatalom által üldözöttnek, kitaszítottnak lenni ritka kegy, isteni ajándék. Ezzel általában nem tudunk mit kezdeni, és azt kérdezzük magunktól, ugyan, mi ebben az irigylésre méltó. Azon töprengünk, hogy egy ilyen kegyetlen korban milyen nyomorúságos lehetett az élet.
MaNcs: Úgy tudtam, hogy ez a japán mű a naiv, tiszta szerelemről szól.
TC: A Kártyajáték... valóban gyerektörténet. És a mesék tele vannak ármánnyal, gonoszsággal, véres jelenetekkel, izgalmas veszélyekkel. Ugyanakkor ez egy költői, filozofikus, és ami a legfontosabb: szép história. Sajnos, az emberek az ilyesmit manapság hajlamosak nem észrevenni.
MaNcs: Tehát a darabban a két szerelmespár szenved az üldöztetéstől. Akkor már értem, miért vélik a megpróbáltatásokat adománynak: azt gondolják, hogy a nehézségek hozzásegítik őket ahhoz, hogy a szerelmük megpecsételődjön.
TC: Látja, ez is egy nézőpont. Egyébként érdekes, és ki is fejeződik az előadásban. A darabban minden egyes eseményt különböző aspektusból, más-más filozófiák segítségével járnak körül. Van, aki azt állítja, amit maga: jó üldözöttnek lenni, mert bebizonyíthatom a szerelmemet. Van, aki szerint mindez gyötrelmes sorscsapás, mert nem lesz képes a földi istenét szolgálni, és a halálával szégyenbe sodorja a családját. Számos olyan felfogás jelenik meg, amelyet magam is túlságosan bátornak, túlzottan extrémnek tartok ahhoz, hogy azonosulni tudjak vele, de éppen ez inspirált. Mindemellett a műben egyértelműen kifejeződik az író álláspontja is, így a Kártyajáték... lényegében két civilizáció kombinációja. Ezért is szeretem annyira. Amikor elolvastam, feltárult előttem egy másik világ. Vannak olyan darabok, amelyek után teljesen magamba gubózom, és rossz érzés vesz rajtam erőt. Most nem arról beszélek, hogy a derűlátó, boldogságot hirdető művek tűzbe hoznak, a sötét, pesszimista darabok pedig elveszik az életkedvem, hanem arról, amikor az az érzésem, hogy nem kaptam semmit.
MaNcs: Nem vagyok abban biztos, hogy a színházlátogatók többsége valamiféle ritka szellemi élményt keres, ha beül egy előadásra. Az olyan darabok, mint amilyen a Kártyajáték..., milyen fogadtatásban részesülnek?
TC: Remélem, hogy a magyar nézők sokkal nyitottabbak lesznek, mint a brit közönség, és ezt annak ellenére mondom, hogy a Kártyajáték... sikeres volt Angliában - ahol egyébként nem én rendeztem. Van azonban egy lényeges különbség: amikor a magyar közönség olyasmivel találkozik, amit először szokatlannak, bizarrnak talál, ahelyett, hogy fölényesen legyintene, mindent elkövet, hogy megértse azt, ami eleinte zavaróan különösnek hatott. Az angol néző ilyen esetben - most egyébként általánosítok, ezért picit rosszindulatú leszek - kissé furcsán viselkedik. Hűvös távolságtartással, fensőbbségesen elmormolja: "hmm, milyen érdekes, milyen kellemes"... Majd veszi a kabátját. Azt hiszem, ha valamelyik munkám ilyen fogadtatásban részesülne, megölném magam. Ezért nem érdemes dolgozni.
MaNcs: Amikor először jött Magyarországra, ´94-ben, két hétre, rengeteg budapesti és vidéki előadást látott. Azt mondta, érdekes volt megtapasztalni, hogy szövegértés nélkül, pusztán a metakommunikációs játék és a gesztusok alapján képes megítélni, hogy ki milyen színész. Ez később a gyakorlatban is igazolódott?
TC: Teljes mértékben. Most, hogy félig értem a nyelvet, jóval nehezebb darabokat néznem, mert az agyam leblokkolja azt a képességemet, hogy értékeljem a látottakat. Tehát olyan az egész, mint összerakosgatni egy sok kis apró részletből álló puzzle-t. Amikor egy szót sem értettem, sokkal jobban éreztem magam. Nagyon romantikus volt. Csak a látványra figyeltem, annak alapján ítéltem meg az előadást, hogy mit mond nekem egy kép, egy hang, egy arc. Minden egyes részletnek örültem, mindent megbecsültem. Most lazán besétálok egy színházba, és a látottak után könnyedén kimondom, hogy ez bizony borzalmas. Néha, amikor igazán élvezetet okoz egy előadás, furcsa érzés kerít hatalmába: úgy érzem, nem vagyok tudatában annak, hogy értem, amit mondanak, valójában nem is értem, de mégis az az érzésem, hogy felfogtam minden egyes szót. Ilyenkor nagyon jól érzem magam.
MaNcs: Túlzásnak tartottam, amikor öt éve azt mondta, Angliában általában dögunalmas, konzervatív előadásokkal lehet találkozni, míg nálunk több olyan darabot látott - például Ruszt József II. Edwardját -, amelyet önöknél ebben a formában legfeljebb egyetemista diákok mernének eljátszani.
TC: Angliában mindössze négy olyan színház létezik - így a londoni nemzeti színház vagy a Royal Court -, amely hajlandó elfogadni és bemutatni új, kortárs darabokat. Rajtuk kívül kizárólag a kisebb színházak engedhetik meg maguknak ezt a luxust, de csak abban az esetben, ha kevesebb, mint nyolc színész játszik a darabban. Birmingham első színházában nem tudták műsorra tűzni a Kártyajáték...-ot, mert a közönség nem volt rá vevő. Ha London külkerületeiben csellengünk, meglehetősen nyomasztó látvány tárul elénk: ugyanazok a darabok, ugyanazok a szerzők: Oscar Wilde, Shakespeare - iskolásoknak. A darabválasztás rendkívül konzervatív. Mindemellett nálunk a színház a középosztály kiváltsága, és ez mélyen antidemokratikus.
MaNcs: Most is azt gondolja, hogy a magyar színészek sokkal bátrabbak, vállalkozóbb kedvűek, mint brit kollégáik?
TC: Ma már úgy fogalmaznék, bátrabbak abból a szempontból, hogy gond nélkül vállalják az olyan helyzeteket, amelyek fizikai sérüléssel járnak. Az általam látott színházi előadásokban sorra szegték meg azokat a biztonsági előírásokat, amelyekre, ha Angliában fittyet hánynak, azonnal bezárják a színházat. Égő gyertyák mindenhol, bármelyik percben lángba borulhat az épület. A színészek ott lengedeznek mindenféle létrák tetején, ügyet sem vetnek arra, hogy simán a nyakukat szeghetik. Nem arról van szó, hogy Angliában nem találnék ilyen színészeket, csak az ott élő művészek más kultúrában nőttek fel. Úgy gondolom, hogy a magyar színészek hajlamosak elfecsérelni túltengő energiáikat, de ennél is nagyobb gond, hogy nem összpontosítják eléggé a figyelmüket ezekre az energiákra. Öt éve még nem gondoltam volna, hogy ezt fogom mondani, de el kell ismernem, az angol színészek sokkal koncentráltabban dolgoznak, különösen fizikai szempontból. Elég néhány társulat nevét felsorolnom: Theatre de Complicité, David Glass Ensemble, The Kosh, Cheek by Jowl. Kevés színész van Angliában, aki ne dolgozott volna legalább az egyik társulatban. Tehát mindegyik tudja, hogyan kell kiállni a színpadra. Ennek ellenére még sokan megelégednek azzal, hogy bőszen szónokolnak - velük nem dolgozom.
MaNcs: Amikor Debrecenben rendezett, sok minden meglepte: a próbafolyamat olvasópróbával kezdődött, folyamatosan súgtak, próba közben odavágtatott magához egy pénzügyes, és kiszámolta a fizetését. Nálunk vastaps is van. Most, itt a Bárkában sikerült még megdöbbennie?
TC: Nyugodjon meg, mindennapra jut valami. Például tudatában vagyok annak, hogy nem szabad őszintén megmondanom, ha rossznak tartok valamit, csupán azért, mert más a véleményem. Tolmács segítségével, olyan emberekkel dolgozom, akiknek teljesen más elképzelésük van a színházról és sok más egyébről, mint nekem. Elég sok mindent feladtam azzal, hogy egyáltalán idejöttem, ezért most keresem a középutat, és megkísérlek egyezségre jutni magammal, másokkal.
MaNcs: Vagyis szüntelenül kompromisszumokat köt.
TC: Itt is azt mondom az embereknek, amit Debrecenben: nem érdekel, mit és hogyan akarnak, mert ha elfogadják a véleményemet, akkor ezt a "saját" színházukban, a saját országukban teszik, és ha nem is tetszik nekik, amit mondok, próba után hazamennek a családjukhoz. Ennyi. Én viszont egy idegen lakásba megyek "haza", és a családom Angliában van. Szóval lépéshátrányban vagyok, és még így sem kapom meg mindig azt, amit akarok. Nem tudom, hogy ez kompromisszum-e.
MaNcs: Így érzett Debrecenben is, vagy csak itt a Bárkában, ahol számos magyar "sztárral" dolgozik?
TC: Nos, "sztárproblémák" valóban nem voltak Debrecenben. Az itteni hírességek meg két okból nem okoznak gondot. Egyrészt dolgozni akarnak. Vannak köztük olyanok, akiknek "viselkedniük" kell, mert a külvilág ezt várja tőlük, de ezt nem keverik össze a munkával. Másfelől: ezek az emberek számomra nem sztárok. És ez nagyon hasznos. Mert hiába adják elő, hogy ők ki mindenkivel dolgoztak már együtt, ezek a nevek nekem sajnos semmit nem jelentenek. Londonban Vanessa Redgrave-vel dolgoztam, számomra egyelőre ő a sztár. Másrészt pontosan tudom, hogy önöknél ezek a színészek miért azok, akik: mert jók. Csakhogy én azért vagyok itt, mert dolgozni akarok. Nem hoztam magammal más csomagot. Nem vagyok egy demonstratív személyiség: nem üvöltözöm, nem ölelgetem, nem csókolgatom őket. Vagy értékelik az ötleteimet, vagy nem. Egyébként nagyon szeretek Budapesten dolgozni. Imádom ezt a várost.
Horeczky Krisztina
