"Költségkímélő, de rondább" - Pohárnok Gergely operatőr

  • Hungler Tímea
  • 2010. január 7.

Film

Lapunk valamikori képszerkesztője ma generációja egyik legkeresettebb operatőre. A héten kerül mozikba legújabb munkája, Vranik Roland második nagyjátékfilmje, az Adás.
Lapunk valamikori képszerkesztője ma generációja egyik legkeresettebb operatőre. A héten kerül mozikba legújabb munkája, Vranik Roland második nagyjátékfilmje, az Adás.

Magyar Narancs: Főként két filmrendező, Pálfi György és Vranik Roland személyét kötöm hozzád. Holtodiglan-holtomiglan?

Pohárnok Gergely: Nem hiszem. Mi szól egy életre? Szerintem semmi. Lehet, hogy vannak olyanok, akik minden filmjüket közösen csinálják, de nem vagyok biztos benne, hogy az jó. Pálfival még a főiskolán kezdtünk együtt dolgozni, aztán az első játékfilmjére, a Hukklére engem kért felt, majd a Taxidermiára is, de benne van a pakliban, hogy jön egy új film, és azt már nem velem képzeli el, az utolsó filmjének, a Nem vagyok a barátodnak sem én voltam az operatőre. De az, hogy ennyi mindent csináltunk közösen, nagyon jó és fontos nekem. Ha valaki, akivel szeretek együtt dolgozni, nem engem akar a következő filmjére, biztos, hogy rosszulesik, és nagyon sajnálom - különösen, ha egy olyan filmről van szó, aminek jó a sztorija és izgalmas a képi világa -, de nem sértődöm meg, mert ez a normális és természetes. Én is sok rendezővel dolgozom, nem csak eggyel. Miért kéne ragaszkodnia hozzám?

MN: Két tökéletesen másképpen gondolkodó rendezőről beszélünk. Melyikük stílusa áll közelebb hozzád? Egyáltalán: van saját, a laikusok számára is felismerhető operatőri nyelved?

PG: Ezeken a filmeken szerettem dolgozni, és rossz volna, ha nagyon csak egy stílusban dolgozhatnék. Izgalmas bonyolult kameramozgásokat kitalálni Pálfival, és szikár, geometrikus világokat létrehozni Vranikkal. Nem szeretném, ha az egyik közelebb állna hozzám, mint a másik, mert akkor elveszítenék valamit. Nekem az a jó, hogy egymáshoz képest más stílusú rendezőkkel dolgozhatom. Komplex dolog ez - rengeteg elemből áll össze egy film látványvilága. Létezik olyan, hogy egy operatőr bizonyos dolgokat szívesebben használ, hogy jobban szeret kézi kamerával dolgozni, vagy hogy szereti az elemelt világítást, hogy "túlvilágítja" a jeleneteket. Nekem, azt hiszem, nincs ilyen. Én a forgatókönyvből és a rendezőből indulok ki, amikor együtt kitaláljuk, hogy nézzen ki a film. Vannak vizuálisan elképesztően felkészült rendezők, és vannak olyanok, akik inkább verbálisak, színészközpontúak, és olyan munkatársakat választanak, akiknek szeretik a munkáját, de elmondani nem tudják, hogy mit is akarnak. Ebből adódóan van, hogy nagy a szabadságom, és van, hogy inkább közösen hozunk döntéseket. Ha az, akivel együtt dolgozom, hasonló ízlésű és nagyon vizuális, az inspirál, de az is nagyon jó tud lenni, ha rám bízzák, hogy miként vegyek fel egy jelenetet. Nem szeretném limitálni magam. Ilyen szempontból kiszolgáltatott ez a szakma. Nem én kérek fel rendezőket, hanem a rendezők kérnek fel engem.

MN: Az Adás képi világa hogyan alakult ki?

PG: Volt egy csomó paraméter, ami meghatározta a film képi világát: a város a tenger partján van, egy olyan tengerparti várost kellett tehát választani, ami építészetileg és a látványában is passzol Budapesthez. Lehetett tudni ugyanis, hogy egy csomó dolgot itthon kell felvennünk - hogy kevernünk kell majd egymással a helyszíneket. Azt végül is közösen döntöttük el, hogy - mivel a filmbeli alaphelyzet eléggé abszurd - nem szeretnénk ezt tovább stilizálni, inkább minél reálisabban felvenni, ne legyen az elemelt képi világ pluszfilter a nézőnek. Van épp elég dolog az Adásban, ami nem reális, és el kell fogadnia, legyen ezért a képi világ természetes. Szerettem volna visszahozni valahogy a filmben a kilencvenes évek tárgyi kultúráját. Ma divatos a hetvenes-nyolcvanas évek retrója - hálás, de kicsit már elhasznált látvány. Arra gondoltam, hogy a kilencvenes éveknek is van egy esztétikája, ami pont annyira múlt már el, hogy bután ízléstelennek tűnik, lehet stílust teremteni vele. A lakóparkok, amik a város körül vannak, szerintem piszok rondák, de már úgy ízléstelenek, hogy az a kilencvenes évekről és az ezredfordulóról szól. Azt az utcát, ahol a történet játszódik, Romániában találtuk meg, és ugyanez volt rá jellemző: az ingatlanok iszonyatosan drágák, ehhez képest viszont bumfordian giccsesek. Van bennük minden: Bauhaus, posztmodern és rettenetes színek. Ez olyasmi, amit egy katasztrófafilmmel nem azonosítasz. Mindenképpen szerettem volna elkerülni - és ebben egyet is értettünk Rolanddal -, hogy olyan legyen a látvány, amit egy katasztrófafilmhez asszociál a néző (lerohadt metropolis, kiégett buszok, a szél viszi a szemetet). Ezt közhelyesnek tartottuk volna.

MN: Az Adás HD kamerával készült. Sok kollégád még mindig ágál a technológia ellen, jóllehet a legújabb operatőrgenerációnak ma már természetes, hogy nem celluloidra forog egy film. Te hogy állsz vele?

PG: Én sem szeretek dolgozni rá, de a jövőt én is ebben látom, csak a jelent nem. Kipróbálom őket, megnézem, hogy mit tudnak, és egy tévéadás esetében már szerintem sincs olyan nagy különbség - szép dolgokat lehet csinálni vele -, de amikor a vászonra kivetíted a képet, még mindig van minőségbeli differencia a celluloidhoz képest. Egyelőre még egyiknek sem győzött meg a képe, de a két filmről - a Fekete keféről és az Adásról -, ahol HD kamerával dolgoztam, azt gondoltam, hogy sokkal jobb, ha elkészülnek, mint ha nem, úgyhogy meghoztuk ezt a kompromisszumot. Költségkímélő, de rondább. Sok néző nem látja ugyan a különbséget, de mégis érzi - a film összeáll egy olyan élménnyé, ami azt sugallja, hogy valami kevesebb.

MN: Ha már a legújabb technológia: elég könnyedén mondtad egy interjúban, hogy szörfölsz filmeket keresve, és le is töltöd őket.

PG: Én ezt nem hívnám lopásnak. Gondolj bele: állami pénzből készül a legtöbb művészfilm. Szerintem az volna a normális, hogy hozzáférhető legyen mind. Idén rekordbevétele volt Hollywoodnak, soha nem volt még ennyi pénz, ami jegybevételekből folyt volna be, viszont soha nem volt ekkora piacuk az illegális letöltéseknek sem. Ebből mondjuk nekem az derül ki, hogy egyáltalán nem károsul senki - nekem nem fáj, ha a Pókember rendezője nem private jettel jár, csak egy Bentleyvel, ha pedig egy művészfilmet, amit csak fesztiválokon játszanak, meg tudok szerezni a világ másik végéről, az szuper. Én szeretek moziba járni, de laptopon is filmet nézni, mert olyan élmény, mintha könyvet olvasnál. Amióta lehet letöltögetni, több filmet nézek, és ugyanúgy eljárok moziba is. Örülök neki, hogy van ez a lehetőség. Hülyeség tiltani.

MN: El tudják rontani a felvételeidet az utómunkák során?

PG: Szeretek ott lenni a vágáson, és ha úgy érzem, hogy valami vizuálisan meg lett erőszakolva, akkor próbálok olyan snitteket javasolni, egy olyan utat találni, amitől az elképzelés, amit a rendező és a vágó kitalált, nem sérül. Általában akikkel együtt dolgozom, nyitottak mind, úgyhogy ha ott vagyok egy vágáson, és azt mondom, "Légyszi, oldjuk meg máshogy", akkor többnyire összejön a kompromiszszum. Van, hogy valami a szívemhez nő a forgatás alatt, de aztán a végső fázisban mégis kihullik. Ez eleinte zavart, de ma már nem. Ha jót tesz a filmnek, akkor ki kell mindent vágni belőle.

MN: Művészet az operatőri munka?

PG: Mindenki azt hív művészetnek, amit akar. Ha a harcművészet is művészet, meg a konyhaművészet is művészet, akkor az operatőrség is az. De amúgy a film csapatmunka, és a rendezőn múlik, hogy milyen. Ezt lebontogatni "hangmérnökművészre" vagy "operatőrművészre" szerintem nem lehetséges. Van egy ember, a rendező, aki létrehoz valamit, és a munkatársai segítik ebben. Nem gondolom, hogy az operatőrség művészet lenne - szívesebben határoznám meg máshogyan. Ha valaki főz egy jót, szerintem nem művész, de láttam már olyan filmet, aminél úgy gondoltam, hogy ebbe a kategóriába tartozik.

MN: Az Adás egy olyan társadalmat mutat be, ahonnan eltűntek a képek. Mit csinál egy operatőr, ha nincs adás?

PG: Az ember szerintem ennél sokkal szélsőségesebb dolgokhoz is képes alkalmazkodni. Remélem, én is.

Neked ajánljuk