Mire megy haza katonáéktól? Mert amikor Paládi Győző hazament katonáéktól, először minden teljesen szokásosnak látszott. Bakák álltak sorba a kapu előtt, várták, hogy ellenőrizzék a könyvüket, aztán kilépvén egymás vállát csapkodták, s nekiindultak gyalogszerrel… az első kocsmáig, valami garázst alakítottak át, nyilvánvalóan a laktanya közelsége miatt maszekok, odatódult – először – mindenki. Paládi Győző egy kicsit lemaradva érkezett, megitta a magáét, különösebb öröm nélkül, nem mohón, inkább szakszerűen, aztán az első távozó csoporthoz csapódva, s kisvártatva tőlük is pár lépéssel lemaradva elment a másik útba eső kocsmába. Itt már le is lehetett ülni, de hiába köszöntötte ordítva falubelijeinek egy vidám csoportja, Paládi Győző csak megállt a pultnál, s itt is megitta a magáét. Vagy, hogy is mondjuk, a kötelezőt. Visszavigyorgott a fiúkra, de nem fraternizált, s miután kifogyott a söre is, megint nekiindult. Ment görnyedt vállal, földre szegezett tekintettel a vasútállomás felé, a buszra sem szállt fel, pedig az ingyen kivitte volna. Ő csak ment. Volt még egy kocsma útközben, kertje volt, fák, árnyék, zöld asztalok, mintha pont Móricka korcsmája lenne, ide a tisztesek meg az írnok jártak, be se nézett, pedig hallania kellett a rikkantást: Győzi, gyere bé! Dehogy ment, fel sem emelte fejét, ment, mint aki tán egy elveszett húszforintosra számít a porban, ment az állomásig. Ott meg a restiből ordítottak a komák, hogy Győzi, ne menj sehová, van még idő a vonatig. Tényleg volt, Sztupa és Troché fogadtak, hogy bemegy vagy sem; bement, elvitte a pulttól az italt a komák asztalához, de nem sokat beszélt velük, nem is énekelte, hogy „mához egy évre”, csak megitta hülye vigyorral megin’ a magáét, a peronon még szítt egy kis friss levegőt, s a fogadást vesztő Troché szerint arra gondolt, hogy csak három megálló, nem több. Tényleg nem volt hosszú az út, de Paládi Győző messze lakott a vasútállomástól. A földijei még a laktanya környéki kocsmákat járták, itt már egybe se hítta senki, de az út leszegett vállal, lehajtott fejjel, orrát a földig lógatva nagyon hosszú volt. Ment, hát ment, ment a naplemente rajzolta púpos és óriási árnyékát cipelve, ment a faluján át Paládi Győző, és sem Sztupa, sem Troché nem tudta, hogy mi lesz vele, ha hazaér.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
