Tűrt, csak tűrt, s a tűrés ki volt írva a pofájára. Mindig minden ki volt írva Ómafa pofájára, de a tűrés talán még világított és villogott is, tényleg épp csak nem tülkölt, szirénázott. De lehet, még azt is. Sztupa és Troché nem nagyon zavartatták magukat, tudták persze, hogy Ómafa előbb-utóbb fellázad, és akkor kérdezni fog. Így is volt, ám pont jókor, Sztupa és Troché épp a kezdetek végére értek, nem mellesleg pont e szavakkal: itt nincs egyes szám, itt többes szám van, volt egyes szám, de már többes szám van. Mindezt Ómafa érthette úgy is, hogy a kezdetek végétől már Sztupa és Troché volt, a kezdetek végéig meg volt Sztupa, és volt Troché. Érthette volna tisztán nyelvtani értelemben is, mint valami makacs lázadást, csakhogy ő az ilyesmit nem szerette, ezért lázadt fel. Most már elég, meséljetek inkább arról, hogy mi volt előtte. A kezdetek előtt. Mit csinált, hova ment Sztupa? S járt-e arra vagy másfelé Troché? Ki írta fel a falra, hogy itt jártam, s áll-e még az a fal? És el szokott-e menni ahhoz a falhoz az illető, hogy ellenőrizze, hogy megvan-e még az a felirat. Sztupa és Troché megesküdtek együtt és külön is, hogy nem, ők nem írtak fel magánközleményeket semmiféle falra, de még közérdekűeket sem. S tovább is mentek, falat sem festettek, hasonló szituációra csak olyanra emlékeznek – ugyancsak egyenként s külön –, hogy fehér krétával írnak fel valamit előbb fekete, később zöld iskolai táblákra. Alighanem azt, hogy 3+2=5 vagy valami ilyesmit, ki emlékszik már pontosan, viszont az kétségkívül szép volt, amikor a frissen lemosott, még nedves táblára lehetett írni, mert akkor bár először alig is látszott meg a kréta nyoma, ám ahogy a tábla együtt száradt a krétaporral, baromi szép, kontrasztos lett végül a jel.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
