Mába érő háború

Nácik emléke

Film

"Biztosan jobb volt, mint te vagy én" - fakad ki az idősebbik nővér öccsének.

"Biztosan jobb volt, mint te vagy én" - fakad ki az idősebbik nővér öccsének, hatuk közül a legfiatalabbnak. Apjukról vitáznak hosszú hónapok, évek, évtizedek (?) óta, akinek az emlékét az idősebb nővér védi a legkitartóbban, míg húga mind fásultabban beszél róla; az anyjuk már nem él, de a hetvenes évekbeli felvételeken tárgyilagos, mondhatni szenvtelen hangon idézi meg férjét, s legtöbbször nem néz fia kamerájába. A film végén a testvérek gyerekei, a harmadik generáció vall arról, mit jelent számukra a nagyapa öröksége, s hogyan próbálnak megbirkózni vele.

Hanns Elard Ludin

fiatal katonatisztként náci összeesküvést szervezett a weimari köztársaság hadseregében. Hitler hatalomra jutása után gyorsan emelkedett a ranglétrán: 1941-től Tiso fasiszta Szlovákiájában képviseli a Harmadik Birodalom érdekeit, és tevékeny szerepet játszik az ottani deportálásokban. A háború után az amerikaiak elfogják, majd kiadják a csehszlovák államnak, amely kötél általi halálra ítéli.

Legkisebb gyermeke, Malte Ludin kíméletlen következetességgel tárja föl a hozzátartozók előtt a nem vagy alig ismert, esetleg ismerni sem akart múltat.

Nincs kegyelem: a nővérek pozsonyi házuk gyerekszobáit veszik számba, miközben érthető melegséggel emlegetik, hogyan játszottak apjukkal a kertben. A következő kockákon az egykori (és a világháborút túlélt) zsidó szomszéd pedig, aki egyidős a Ludin gyerekekkel, azt magyarázza, egyetlen dolog dereng föl neki azokból az időkből: az állandó félelem attól, hogy sikerül-e élelmet szerezni. A testvérek hol meggyőződéssel, hol némi kétkedéssel azt bizonygatják, hogy apjuk nem tudott, nem tudhatott a koncentrációs táborokról. Csakhogy a monológokat rendre eredeti dokumentumok bevágása szakítja meg: jelentések a "100% Lösung" pillanatnyi állásáról, a foganatosított intézkedésekről - valamennyi H. E. Ludin aláírásával. A legidősebb nővér azonban nem tágít: nem és nem. Ezeket nem hiheted el, különben is, csak a szegény zsidókat vitték el, a gazdagok kivásárolhatták magukat, honnan tudhatott volna apa a koncentrációs táborokról? - győzködi öccsét. Az idős hölgy tisztességes polgár, nincs szó holokauszttagadásról: a nővér mindenekelőtt a maga lelki integritását védelmezi egyre kétségbeesettebben: szenvedése ezért felkavaró. Malte Ludin azonban konokul járja végig a maga választotta utat: s épp e rendíthetetlenség, a tények tudásán alapuló szembenézés akarása és bátorsága az, ami egészen kivételessé teszi e filmet. S hogy az út végén mi vár a legkisebb fiúra? A pozsonyi temető gizgazos részén egy korhadt faléc, rajta három betű - H. E. L. - és egy alákarcolt kereszt. (2 vagy 3 dolog, amit tudok róla, rendezte Malte Ludin, 2004.)

Kevésbé személyes,

de nem kevésbé felkavaró a Joseph Göbbelsről és az Adolf Eichmannról szóló film (A Göbbels-kísérlet, r.: Lutz Hachmeister, 2004; A "szakember", r.: Eyal Silvan, 1999). Az előbbi Göbbels naplója alapján rekonstruálja a birodalom propagandaminiszterének pályáját (az angol nyelvű verzióban Kenneth Branagh a narrátor), az utóbbi Eichmann 1961-es izraeli perének 350 órás nyersanyaga alapján készült. Az Eichmann-perről sokat olvashatni magyarul is: a vádlott feljegyzéseinek, bírósági vallomásainak jó része ismert már. Mégis megéri látni és hallani eredetiben katonás mozdulatait és hanghordozását, gunyoros szájhúzásait, szakszerű fejtegetéseit a zsidótranszportok szervezési problémáiról, vagy azon védekezését, hogy legjobb iskolai barátja zsidó volt. (Sőt: saját bevallása szerint az első gázkamrák látványán csak jelentős mennyiségű alkohol segítségével tudott úrrá lenni.) Az SS első számú zsidószakértője, aki módszeresen képezte magát hebraisztikából, s aki e szakértelme révén lett a "végső megoldásért" felelős legfőbb tisztviselő, úgy küldött a halálba 6 millió embert, hogy maga soha kezet nem emelt senkire.

Egy, a 90-es évek elején a 2000 című folyóiratban megjelent tanulmány szerint a holokauszt nem az európai hagyomány tagadása, épp ellenkezőleg: annak egyik lehetséges formája, amely aztán a történelem egy adott periódusában realizálódott is. Az Endlösung nagyon is racionális intézkedések sorozata, amennyiben rendkívüli szervezettséget és hatékonyságot igényelt: a bürokrácia olyan fokú részvételét, amely mindig is a modern állami működés alapja volt. Eichmann nem a Gonosz, hanem a parancsot a tudása szerint legjobban teljesítő hivatalnok. Ezért is félelmetesebb, mint a Gonosz; hiszen nem túlvilági, hanem "megfelelő" körülmények közepette nagyon is e világi jelenség.

Akárcsak Göbbels, akit szintén gyakran démonizálnak. Úgy állítják be, mint aki bámulatos tehetségét rosszra használva, totális propagandagépezetével félrevezette a németséget. Pedig dehogy: Göbbels nem félrevezetni akarja népét, hanem nagy és erős néppé és - igen - öntudatos nemzetté szervezni. Ebben akadnak zseniális partnerei is (például Leni Riefenstahl, aki egy filmbéli 1938-as díjátadási ceremónián oly áhítattal csügg Göbbels szavain, hogy az ember nem tud nem arra gondolni: a háború után sokan túl könnyű szívvel bocsátottak meg a művésznőnek), és az eredmények nem is maradnak el. Ludin filmjéhez hasonlóan A Göbbels-kísérlet ugyancsak "élő" anyag. A korabeli filmek és propagandaanyagok látványa, továbbá Göbbels gondolatai a Nagy Célok szolgálatába állított közösségi és családi létről fura érzéseket kelthetnek a nézőben - de ezekről a békesség kedvéért ez alkalommal inkább hallgassunk.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.