Film

A rendőrből lett direktor a hatvanas-hetvenes évek francia film noirjának feltámasztásán fáradozik.

Van-e, ki ne tudná, hogy a régi érzeményt nem tanácsos felmelegíteni? És van-e, ki ezt nem saját tapasztalatból tudja?

Erdei körökben általános nézet, hogy a filmadaptációk a legritkább esetben érnek fel az eredetihez.

A filmplakátokról még a szaksajtó is ritkán ejt szót, noha a mozizás elengedhetetlen kellékei.

20 évesen tört be a szakmába a Wham! élén, 24 évesen lett világhírű szólólemezével, a Faith-vel. Most 41. Nemrég bejelentette, hogy visszavonul. Búcsúzásként egy megdöbbentően nyílt számadást hagy maga után. A George Michael - A Different Story című dokumentumfilm bemutatója előtt beszéltünk a berlini filmfesztiválon.

Egy igaz történet nyomában járunk, ezúttal Dachauban - akkor, 1942-ben. Ismerős képek, láttunk már ilyet a moziban, semmi kétségem, precíz kutatások előzték meg, végtére nem volt az olyan régen, sok minden fennmaradt, a rögzítés lehetőségei már akkor is számosak voltak, minden szeg a helyén van, még az időjárás is pont olyan, mint a megidézett napokban.

A magyar kortárs táncszínház Johnny Rottenja: a jávai tánctól indult, és viszonylag rövid idő alatt találta meg a saját stílusát.

Az Addams Family, a Svindlerek, a Boszorkányok, a Rejtélyes manhattani haláleset, az Agnes Browne és A Prizzik becsülete Oscar-díjas sztárja a berlini filmfesztiválra kísérte el Wes Anderson Édes vízi élet címû filmjét, ami egy hete megy a hazai mozikban.

Fõiskolásként Csokonai Lilit játszotta az Érzékek iskolájában. A diploma után Kaposvárra szerzõ-dött - az öt évad alatt Kleist, Moliére, Bulgakov, Wedekind és Goldoni darabjaiban szerepelt, eljátszotta Sally Bowlest a Kabaréból, Eliza Doolittle-t a My Fair Ladybõl. Az idei filmszemlén a legjobb nõi alakítás díját vehette át: a Dallas Pashamende ettõl a héttõl megy a mozikban.

Március 14-én a Nemzeti Filharmonikusok koncertjével avatták fel a Művészetek Palotáját. A hangverseny előtt beszélgettünk a zenekarvezetővel, aki immár másodszor vehette át a Kossuth-díjat.

65 éves, két méter magas, köztudottan meleg, olyan laza, hogy majd' szétesik, az utolsó bohém hippi Hollywoodban. Árván nőtt fel, kirakatrendezőként kereste a napi drogravalót, piált, többször majdnem otthagyta a fogát, míg összeszedte magát: jelmeztervező lett Woody Allennél és Gloria Swansonnál, negyvenévesen rendezésre adta a fejét, a 90-es években végre feltört. Hullámzó színvonalú pályáját egyfelől merész és ihletett opusok jelzik (A fülke, Az összeomlás, Egyenesen át, Tigrisek földjén), másrészt kommersz rutinok (Az ügyfél, Veronica Guerin, Ha ölni kell, Hibátlanok, St. Elmo tüze, Mindörökké Batman), sőt kínosan rossz ízlésű bukták (Batman és Robin, A szerelem erejével, Rossz társaság). Új filmje, Az operaház fantomja mától fut a hazai mozikban.

Palya Beának új lemeze van. Álom-álom, kitalálom a címe, és arról szól, hogy nem élet az élet a szerelem megtalálása nélkül. Ahogyan ez lenni szokott egy tisztességes mesében.

Túl vagyunk immár az igazság pillanatán (ahogy Koltai Lajos találóan fogalmazott), de kielégültségrõl szó sincs, az elkészült mû és fogadtatása távolról sem egyértelmû, a róla való beszédet tán érdemes életben tartani. Jóllehet ez minden idõk legnagyobb költségvetésû magyar filmje, hagyjuk most az egyszerû adófizetõ polgár kérdéseit, helyezkedjünk elvi, sõt nyelvi alapra, de elõtte még egy halk sóhaj: szolid középnemzetként ritkán adatik meg nekünk, hogy valami igazán nagyot dobjunk, ami messze átzúg szûkösnek érzett határaink fölött.

Bár természetesen erős túlzás, hogy minden baromi hosszú és dögunalmas filmért jár az Oscar, azért Martin Scorsese sem okoskodott rosszul: a filmakadémia által megadott mennyiségi és minőségi mutatók alapján leforgatott mozijával (Aviator) tulajdonképpen már a zsebében tudhatta a kérdéses szobrot, a döntõ pillanatban aztán mégsem őt szólították a pódiumra. Pedig Scorsese az idén tényleg joggal hihette, hogy semmitmondó és korrekt látványosságokból eleget produkált már ahhoz, hogy végre neki álljon a zászló.