Magyar Narancs: A színházról mondta egyszer, hogy az "vagy itt és most érvényes, vagy halott". A halálba táncoltatott lány érvényességét miben látja?
Hules Endre: Filmem témái - esendőségünk a csábítással szemben, a mindennapi kompromisszumok korrumpáló hatása - általános érvényűek. A kiszakadás az otthonos közegből - legyen az ország, nyelv, közösség, hit vagy akár egy baráti társaság - korunk jellemző problémája. Tehát a vizsgálata mindenképpen releváns. Ugyanakkor a filmnek Magyarországon konkrétabb vonatkozása is van, amit a szélsőséges reakciók is tükröznek. Már az '56-ról szóló, A lyukas zászló című dokumentumfilmünk készítésekor meglepett, hogy itt a múlt nem pusztán emlékként él, hanem a politikai és társadalmi harc fegyvereként. Minden nagy változást nagy elmaszatolás követett. Így bizonyos "kényes kérdések" továbbra is tabuk maradtak. A művészeteknek, különösen a mának szóló művészeteknek pontosan az a dolguk, hogy e tabukat megkérdőjelezzék.
MN: Elmondása szerint az is érdekelte a történetben, hogy "hol van, ahol az ember elveszti önmagát, és lepaktál az ördöggel?". Nos, hol van?
HE: Kiélezett helyzetekben egy apró megalkuvás vonzza a többit, és elindítja azt a "táncot", aminek során morálisan, művészileg, emberileg vagy akár ténylegesen halálba táncolhatjuk magunkat. Felismerjük-e ezeket a helyzeteket? Ha nem, az a mi választásunk - becsapjuk magunkat. Aki másoknak árt, nem vallhatja magát ártatlan áldozatnak. Erkölcsi pusztulásunk saját döntéseink eredménye.
MN: Milyen tanulságokkal tért haza a forgatás után?
HE: Újra és újra meglep a magyar művészek érzékenysége és ereje. De az is megdöbbentett, hogy mennyire túlterheltek. Az, hogy egy színész reggel próbál, délután szinkronizál, este előadása van, és éjszaka forgatni megy, számomra felfoghatatlan (és a legtöbb országban törvények védik őket ez ellen). Nem tudom, meddig lehet ezt csinálni kiégés nélkül. Csodálom és féltem őket.
MN: Többször hangsúlyozta, hogy filmje nem önéletrajzi mű.
HE: A film cselekménye így soha nem történt meg, bár a helyzetek és az események hitelesek. A film egy tantétel. Mi lenne, ha? A két testvér története paralel, életüket egyetlen döntés különbözteti meg egymástól, és ennek a következményeit vizsgáljuk húsz évvel később.
MN: Több mint 30 éve hagyta el Magyarországot, saját kifejezésével "máig tisztázatlan körülmények között". Hogy kell ezt érteni?
HE: A tisztázatlant szó szerint értem. A mai napig nem tudom pontosan, hogy ki tett be, és miért. Ma már nem is érdekel. Az aktámat sosem kértem ki. Messze lakom. Nagyon fiatalon kezdtem el rendezni, és nem ismertem még a "táncot", így aztán valószínűleg túl sok tyúkszemre hágtam.
MN: Az ember nem érti, hogy 1980-ban még kiutazhat az Amszterdami Színházi Világtalálkozóra, ennek ellenére "illegális külföldi tartózkodás" indokával letiltják színházi fizetését, megakadályozzák hazatérését, a hatóságok nem válaszolnak telefonjaira és leveleire, majd egy újságcikk útján burkolt üzenetet küldenek, mondván: "A művész hazája az egész világ." Abszurd történet...
HE: Valóban az, még sincs benne semmi meglepő. A rendszer logikája volt abszurd, amit majdnem lehetetlen megértetni azokkal, akik nem éltek benne. Az Amszterdamba szóló kilépő vízumomat (Nyugaton a belépéshez kellett vízum - nálunk az ország elhagyásához) elutasították, és felajánlottak helyette egy szovjet tanulmányutat, ami a moszkvai olimpiát megelőző hónapokra esett. Végignéztem Moszkva teljes átformálását, és hazatelefonáltam, hogy erről könyvet akarok írni. Pestre érkezésemkor várt az előzőleg elutasított vízum. Másnap utazás. Gyanakodnom kellett volna - talán gyanakodtam is, de nem hallgattam magamra -, és itt az én részvételem. Felkértek táncolni, és mentem. A könyv soha nem készült el.
TPP
A halálba táncoltatott leány
Visszatér egy kanadai magyar (játssza Hules) 20 év után Magyarországra, ahol érdekes népek laknak; jól beszélik a magyart, de valami mégsem stimmel velük, mert mindent kétszer mondanak (tán a turáni átok miatt), ám másodjára azt is hozzáteszik, hogy ez most a tanulság. Ez a mindent kétszer mondás nagyban lassítja a Kárpát-medencei élet folyását, s ehhez még hozzájön, miként a főszereplő is felismeri, hogy az éremnek két oldala van! Továbbá az ördöggel veszélyes kezdeni, s táncolj, ha felkértek. Apropó, tánc: a Budapestet lakó érdekes népek táncolni is tudnak, s ha csak Hules filmjére hagyatkoznánk, azt kéne gondolnunk, hogy ez az egyetlen valamirevaló tulajdonságuk, mert ha épp nem néptáncot járnak (szépen megkoreografáltat), akkor olyasmiket mondanak, hogy érted harcolok és nem ellened. S miközben ezt mondják, hánytorog a múlt, de úgy, hogy a bableves is belekomorul a drámába. A halálba táncoltatott leány egy instant klasszikus, melyet úgy kell elképzelni, mint a Szomszédok vége főcímét - végtelenítve, néptáncosokkal Taki bácsi mögött.
- kg -
Forgalmazza a Mozinet
